Büfé, étterem

Stéphanie

Kényelmesen fekszek az ágyban, nyújtózkodok egyet, majd az órára pillantok. Rögtön kiszáll a szememből az álom.
-Ilyen nincs, hogy megint elaludtam! -rántom le magamról a takarót, majd a törülközőmet elveszem a fotelból, és futóléptekkel haladok a fürdő felé. Leveszem a pizsamámat, és beállok a tus alá, amiből jéghideg víz folyik ki, ezzel még jobban felkeltve engem. Amilyen gyorsan csak tudok letusolok, és egy szál törülközőben rohanok ki a fürdőszobából. Magam köré csavarom, és megállok a szekrény előtt. Előveszem a halásznadrágomat, pólómat és a boxeremet. Egyenként magamra rángatom a ruhadarabokat, és összerakom egy nagy sporttáskába a felszerelést, és már indulok is. A telefonomat a zsebembe temetem, elkapom a szekrényről a kulcsomat, felveszem a papucsomat, és kilépek a házból. Becsapom magam mögött az ajtót, és a garázs felé kezdek futni. Kinyitom a kaput, a garázs ajtaját is, kiparkolok az autómmal, majd egy gomb megnyomásával becsukódik a kapu és az ajtó is. Amilyen gyorsan csak lehet, odaérek a színházból, kiszállok a kocsiból, becsukom azt, majd megyek tovább. Legelsőnek a büfé felé megyek, mert nem tudtam meginni egy kávét se, és még egy fél zsömlét se tudtam megenni. Tudom, hogy az idő nem áll meg miattam, és sietnem kell, de már kifáradtam a rohangálásban. Szóval azért egy kicsit sietősebben odaérek a büféhez, majd megállok a lányka előtt.
- Szia, egy kávét kérek, és egy szendvicset, ha van. -mondom mosolyogva, majd bólint, és az egyik asztal felé mutat, hogy üljek le. Szívem szerint már mennék is tovább, de hát a reggelit sose hagyom ki. Leülök a székre, és a kezemmel dobolni kezdek az asztalon, közben folyton az órámra pillantok.

Ronan



Hajnali 4-kor keltem. Remek...Már egy jó ideje nem otthon vagyok, de még mindig nem szoktam hozzá az új környezethez, ezért van, hogy nem alszom úgy ahogy kellene. Nem baj, idővel minden összejön. Volt időm bőven a készülődésre, és tudtam még pihenni is, rendesen megreggelizni, nem úgy mint ahogyan szoktam. Túl lassan csináltam mindent, kissé szokatlan volt, de mikor ránéztem az órára már is 8:30-volt. Mégiscsak elkések? Összepakoltam mindent amit kellett, majd bezártam az ajtót, és elhagytam az épületet. A parkolóban már ott állt az a fekete Chevy amit még 2 éve vettem. Ha lesz rá pénzem esküszöm, kell vennem egy újat. Beültem, majd kihajtottam a parkolóból, és egyenesen a színház felé vettem az irányt. Kijelenthetem: Álmaim munkája. Ráadásul Párizsban! Másnak minden vágya, hogy kijusson ide, én pedig itt születtem, és itt is dolgozom. Kicsit elmerültem a gondolkodásban, már csak akkor eszméltem fel, mikor épp leparkoltam a színháznál. Nem valami előnyös, ha akár 5 percre is, de kiesik az elmém vezetés közben. Megfogtam a táskámat, majd a vállamra vettem, és elindultam az épületbe. Beléptem, majd azonnal meghallottam a zenét, a táncosok gyakorlását ahogyan a lábuk csattan a padlón, és a jellegzetes színház illatot. Ekkor jutott eszembe, hogy otthon milyen szépen és elegánsan bereggeliztem, de a legfontosabb, a kávé úgy ahogy van, kimaradt. Sóhajtottam egyet, majd kissé idegesen, de a büfé felé vettem az irányt. Örülök, hogy korán nyit, így amikor odaértem, felvettem egy "remekül vagyok, és nem vagyok álmos" mosolyt, majd megszólaltam.
- Egy jó erős kávét kérnék. Mondtam, majd megfordultam és körbenéztem. Az egyik tánctársamat pillantottam meg, és mivel éreztem, hogy egyedül elég rossz lenne kávézgatni, gyorsan elvettem és kifizettem az italt, majd a fiú felé vettem az irányt, és szó nélkül leültem eléje az asztalnál. Belekortyoltam a kávéba, majd elmosolyodtam.
- Jó reggelt! Mondtam fülig érő mosollyal, majd ismét kortyoltam egyet.

Stéphanie

Egy jó kis idő beletelik, mire a csajszi kihozza a rendelésemet, de nem hibáztatom, mert szerencsétlen egyedül dolgozik. Vagy csak a munkatársa tojt bejönni, és egyedül maradt. De, végül is a fontos, hogy a rendelésemet megkaptam. Oda is adom neki a pénzt, némi borravalóval, amitől fülig érő mosoly jelenik meg az arcán. Mosolyogva látok neki a szendvicsemnek, az alapanyagokat meg se nézve. Iszok egy kortyot a kávémból, hogy azzal öblítsem le a szendvicset. A kaját hamar be is tolom, és az alufóliát meg kidobom a mellettem lévő kukába. Lesöpröm a kezemről a morzsákat, majd lenyelem az utolsó falatot is, és csak nézek bután magam elé. Már készülnék, hogy egy kicsit késve, de odaérjek, mert ha nem, akkor a bátyám élve eltemet. Felveszem a sporttáskámat, és már éppen állnék fel, de meglátom az egyik tánctársamat. Hogy őszinte legyek, még a nevét se tudom igazán, de azt tudom, hogy jó néhányszor mellé kerültem táncolás közbe. A csomagomat lehajítom a földre, és visszaülök a székemre, mintha mi se történt volna. Felkapom a bögrémet, iszok egy kortyot, majd látom, hogy a szőke hajú -megjegyzem gyönyörű-, munkatársnőmet felém közeledni. Elmosolyodok amikor leül elém, és fülig érő mosollyal köszön nekem.
- Neked is. -mondom még mindig mosolyogva, aztán ismét lecsúsztatok egy kortyot.
- Na, és hogy vagy? -kérdezem, miközben a bögrét figyelem, hogy a helyére tegyem, a kis tányérra. Így is majdnem mellé teszem, de ez tőlem már megszokott.

Ronan



A kávé hihetetlenül jól esett, lehet, hogy máskor is véletlenül elfelejtem ezt otthon megejteni. Hiszen, itt sokkal jobban csinálják mint amit én otthon bármikor is összedobtam. Hamar végeztem is a bögrémmel, majd félretoltam és az előttem ülő srácra néztem, aki egy széles mosollyal nézett vissza rám. Aranyosan mosolygott, valahogy az arcra azt az érzést keltette bennem, hogy a világ szép, és mindig boldognak kell lennem. Hogy vagyok? Elég rövid kérdés, nekem pedig lenne rá vagy 100 válaszom, de persze korán reggel nem fárasztom le a srácot.
- Egész jól, csak kissé álmosan. Túl korán keltem. Mondtam, majd mosolyogva vállat vontam. A fiú még mindig iszogatta azt a kávéját, pedig ki tudja mióta ül itt, én pedig vagy 3 perc alatt kész is voltam vele. Úgy tűnik nagyon ráér. Igazából nem is tudom mi a mai programom. Csak sima próbák? Fogalmam sincs... Hátradőltem a székemen, majd körbepillantottam. Ennyire nem szereti senki a büffét? Rajtunk kívül senkit sem láttam errefelé, de végül is, nekem ez nem volt valami nagy probléma. A fiúval is jól elvoltam. Erről jut eszembe: már kitudja mióta táncolok vele egy csoportban, de még a nevét sem tudom. Kicsit kínosnak éreztem a dolgot, ezért hát megkérdeztem.
- Bocs, de hogy is hívnak? Kérdeztem, bár már a mondatom első szavánál kínos volt az egész. Én még nem mutatkozom be. 1. ki kell érdemelnie, hogy tudja a nevemet 2. nem árulom el csak úgy. Ha érdekli, majd úgy is rákérdez, ha pedig nem, akkor Anonymus maradok számára. Mikor a fiú ismét belekortyolt a kávéjába, volt egy másodpercem, hogy jobban végignézzek rajta. Nem is tudom eddig miért nem vettem észre, hiszen be kell, hogy valljam, cseppet sem ronda, sőt! De az ilyeneknek már van vagy 50 barátnője, hiszen Párizsban vagyunk. És, mi mondhatni munkatársak is vagyunk, bár ez nekem mikor számított valaha is? Kissé elkalandoztak a gondolataim, igyekeztem visszatérni a jelenbe, majd ismét a fiúra néztem, és vártam a reakcióit, válaszait, vagy bármi jelet.

Stéphanie

Ugyan már csak öt perce iszogatom a kávét, de csak a felénél tartok. Sóhajtok egyet, majd az egészet egybe, úgy, ahogy van megiszom, majd a kelleténél egy kicsit hangosabban rakom le az asztalra. Az imént feltett kérdésemre meg is kapom a válaszomat, és rögtön elmosolyodok.
- Hát, én szokásomhoz híven megint elkéstem. De totál megérte, mert legalább egyszer az életben ki tudtam magam pihenni. -nevetek fel halkan, majd egy jó hosszú, kínos csend következik. Hátradőlök a székemben, majd mosolyogva a lányra pillantok, közben az előtérből beszűrődő röhögésekre leszek figyelmes. Sóhajtok egyet, majd, én is körbepillantok, de rajtunk kívül senki sincsen itt. Na, de nem is bánom, jó ez így. Mondjuk már régen a próbán kéne táncikálnunk ehelyett meg itt lopjuk a napot. Majd kapom a szidást otthon Pierre- től, hogy ugyan mért nem voltam próbán, mert minden táncosra szükségünk van, egy ember se hiányozhat, csak, hogyha bejelentette, hogy nem fog jönni. Ez van, ezt kell szeretni. Eddig minden egyes próbán ott voltam, egyet csak kihagyhatok, de úgyis azzal fog előállni, hogy ez egy nagyon fontos próba volt, meg a szokásos dumája. A gondolat menetemből a lány hangja ébreszt fel.
- Ronan Jérémiah Hervé, de hívj csak Ronan- nak. Vagy Ron- nak. És, hogyha már itt tartunk,akkor én se tudom a te nevedet. -mondom mosolyogva,majd a mellkasom előtt összekulcsolom a kezemet, a lábamat kinyújtom, és azt is összefonom. Ebben a pozícióban maradok egy ideig, majd az asztalra helyezem mind két kezemet, és mosollyal az arcomon várom a lány válaszát.
Amikor mind a ketten végeztünk a napi kávé adagunkkal, elindulunk a színpad felé, hogy elkezdjük a próbát.

SZABAD JÁTÉKTÉR!!!