A ház

Imádom A szombat reggeleket! Minden csendes, az általában hangos szomszédok is tovább alszanak, nem kell már hajnalok hajnalán a szomszédos házak garázsai felől jövő autócsapódásokat hallgatni, amik egyértelmű jelei annak, hogy az emberek megkezdték a napjukat, mindenki utcába igyekszik.
A gondolat, hogy van mellettem valaki, mindig segít abban, hogy mosolyogva indulhasson a napom, akármilyen is lesz a későbbi órákra. Amint kinyitom a szemem, tekintetem rögvest a velem szemben lévő kis éjjeli szekrényi digitális órára irányul. Súlyos ez a fél hét, eltekintve attól, hogy tovább is aludhatnék, hiszen mégis csak hétvége van. Egy gyors ásítás, és takaró alatt történő nyújtózkodás után, már fordulok is át a másik oldalamra, amit üresen találok. Felemelve a fejem, nézek körbe, hogy a fiatalember nem-e motoszkál valahol bent a szobában, ám amint az ajtó alatt beáramló reggeli illat beszökik az orromba, rögtön visszahajtom a fejem, és lehunyva a szemeimet, mosolyogva veszem tudomásul, hogy a hétvégi, megszokott reggeli rutint még mindig nem felejtette el egyikünk sem. Ahogy behunyom még pár percre a szemeimet, újra végig pörgetem a gondolatot a fejembe, hogy mennyivel másabb lenne a ház, az egész életünk egy babával. Hiába próbálkozunk, nagyon nem akar sikerülni. Talán nem kéne erőltetni ennyire a dolgot, és jönne, amikor úgy érezné.
-Hmm… imádom az ilyen reggeleket. – Fordítom fel a fejem mosolyogva, ám eszem ágában sincs, hogy felkeljek vagy csak feljebb üljek. Helyette nyújtózkodom a kezeimmel egyet, és összekulcsolom őket a nyakán, majd lehúzom magamhoz, nyomva egy csókot a szájára, miközben egyik kezemmel beletúrok a tarkóján lévő hajba.
-Tudod mit akarok ma? – Sandítok fel rá, továbbra sem engedve el.
-Egésznap csak feküdni a szobában és nem csinálni semmit. – Sóhajtom vágyakozóan, ugyanilyen ábrázattal fürkészve az arcát, aztán tarkójánál fogva közelebb húzom magamhoz, egy újabb csókot lehelek a szájára, majd elengedem, és ha leszáll rólam, akkor a lepedőszerű takarót magam elé fogva, ülök fel, hátamat az ágy támlájának döntve.
-De előbb együnk, ha már ilyen nagy lelkesedéssel kaját is csináltál. – Nyújtózom még egyet egyik kezemmel, másikkal továbbra is magam előtt fogva a takarót, aztán elől megkötve, már nyúlok is a tálcáért, kezembe véve egy pirítóst, amit a szája elé nyomok.

Remélem, hogy amiért itt a nyár, fogunk tudni majd egy pár nap vagy hét szabadnapot kivenni, abból a célból, hogy egy kicsit pihenhessünk az egész évi folyamatos hajtás után, és hogy több időnk jusson egymásra is, lazulásra, na és persze a kis „babaprojectünkre”, aminek jó lenne, ha lenne már végre eredménye, és nem olyan, aminek fájdalmas vége van, mint az eddigi három alkalommal is.
De, hogy egy kis pozitívumot is vigyek a napba, végre szombat van és nincs meló és csak Pierre van, ennél pedig nem is kell több.
Ahogy a másik oldalamra fordulok, kissé csalódottan veszem tudomásul, hogy már nincs mellettem, ami csak is egy dologra mer következtetni. Elkezdődött a nap és már nagyban vásárol, mint mindig a szombati napokon. Nem így terveztem. Azt hittem, hogy majd délig lustálkodunk egy kicsit, élvezve egymás társaságát, de ezek szerint hamar le kell tennem róla, ez pedig egy kicsit lelomboz, de hát nem baj, ott van még egy vasárnap is. Már éppen szedném össze magam, hogy kicsámborogjak a fürdőbe és megkezdjem én is a napot, amikor megérzem a kintről jövő mennyi illatokat. Még sem indul a nap? Ennek a megnyugtató gondolatnak hála, hajtom vissza a fejem és csukom be egy kicsit szemeimet, hogy pihentessem őket, ameddig be nem jön. Amikor megérzem, hogy leülve mellém fölém hajol, nem is tétovázom tovább, lágyan összekulcsolom nyakán a kezeimet, és magamra húzom, így csenve tőle egy reggeli csókot.
-Nekem csak jó ötleteim vannak, Édes. – Vezetem előre a tarkóján és nyakán keresztül a kezem az arcához, és simítom meg, hálás mosollyal nézve a szemeibe, hogy képes volt korábban felkelni még hétvégén is, csak azért, hogy csináljon egy királyi reggelit. Még egy puha csókot kikövetelek, aztán elengedve őt, magam elé tartva a takarót, ülök fel lustán, beletúrva a hajamba, hogy hátrafésülhessem, miközben szemezgetni kezdek a tálcán sorakozó kínálattal, majd felkapva egy pirítóst a szája elé tartom.
-Ne beszélj teli szájjal! – Felelek pimaszkodva, aztán közelebb csúszva hozzá, a szájára ragadt morzsát leszedem a hüvelykujjammal és én eszem meg, aztán a maradékot betermelem belőle, annak rendje és módja szerint, ám tekintetemet nem tudja elkerülni az a látvány, ahogy végig nyúlik mellettem az ágyon.
-Persze, hogy kell! Feküdni mellettem egésznap, és kikapcsolni a telefonod, bezárni az ajtót és valahogy elküldeni finom szavakkal itthonról Ronant. – Húzom végig lábszárán talpamat.
-Ez, hogy hangzik? – Nézek a szemeibe, aztán mikor az eper a szám elé kerül, leharapom az elejét, és alighogy lenyelem, feltérdelve újra megcsókolom Pierret.
-Hol ittatok tegnap? Jut eszembe. Beestél az ajtón, és úgy letepertél, hogy levegőt venni se volt időm. – Hozom szóba, amikor eltávolodom tőle, és a szájába nyomok egy mangó darabot.

Akármennyire is bánt a dolog, hogy bárhogy próbálkozunk, akármit teszünk, nem sikerül a kis poronty, mégis –ettől eltekintve-, most nagyon is úgy érzem, hogy életem egyik legjobb napja előtt állok és, hogy életem talán egyik legjobb reggelje veszi a kezdetét. Már el is képzeltem, hogy mit fogunk csinálni ma a hétvége örömére. Na, jó, igazából mindegy, hogy mit fogunk, a lényeg, hogy együtt tegyük és ne zavarjanak meg benne és egy percet se töltsünk külön, mert így is sokat kell külön utakon mozognunk a munka és hétköznapok miatt. Legalább a hétvégét hagyják már meg nekünk kettesben, teljes nyugalomban! Jót mosolygok rajta, ahogy teli szájjal magyarázni kezd. Rá is szólok ez miatt, igaz, nem azért, mert tényleg zavar a dolog, hanem csak kötözködésből.
-Hagyjál már apával! Tudod, hogy már megbékélt veled. – Koppintok rá az orrára.
-Na, jó… kicsit erős volt, hogy elhívott horgászni magával a múlt nyáron és bedőltél a csónakból a medúzák közé és csak azután segített, hogy jól kiröhögte magát… - Forgatom meg elgondolkodva a szemeimet, amint ez a nem túl kellemes kis emlékkép beugrik lelki szemeim elé. Rendesen leteremtettem apát, miután haza jöttek és Pierret be kellett vinni a kórházba, hogy ellássák a csípéseit. Utána 1 hónapig haza se mentünk hozzájuk, és fel se hívtam őket. Apát legalábbis nem.
Figyelmemet baljós, múltba tekintő gondolataimról az tereli csak el, ahogy mocorogni kezd mellettem, és Mr. Szexi módban kinyúlik mellettem.
-Nem volt semmi más… - Forgatom meg angyali ábrázattal a szemeimet, ártatlan kinézettel és még az ajkaimat is összepréselem, hogy nehogy kiszaladjon a számon, hogy valami internetes gyűlést beszélt meg mára a tanítványaival. Csak nehogy Ronan elrontsa a pillanatot és ránk rontson, hogy hol van a „gyűlésről”.
-Igen, azt én magam is tapasztaltam, hogy sok volt. – Mondom kacéran, visszagondolva a tegnap este pillanataira, miközben közelebb hajolva, leharapom a felém nyújtott eper csúcsát, végezetül megcsókolom.
-Valóban? A harmadik feles után? – Pimaszkodom, kiöltve a nyelvem, aztán igyekezve, hogy bepillantást nyerjek a háta mögé, nyújtogatni kezdem a nyakam, hogy mit keres az éjjeliszekrényben. A hosszúkás doboz láttán viszont eláll a szavam, és a szám elé kapom a kezeimet örömömben.
-Isten vagy! – Szinte visítok a boldogságtól, aztán megfordulok, hogy a nyakamba tehesse. Ha ez megtörténik, a nyakába ugrok és szorosan átölelem, hajába túrva.
-És most tudod mi következik? – Suttogom a füle mellett, meg is harapva picit játékosan a fülcimpáját.
-Kimegyünk a medencébe, ameddig még nincs nagy hőség. – Ezt követően egy puszit nyomok az arcára, és derülten elindulok a fürdő felé, útközben le is dobva magamról a takarót. Látott már ruha nélkül, nem mindegy? Felkapom a fotelból a bikinimet, és a fürdőben veszem át, majd a tükör elé állva, felfogom a hajamat egy hajgumival, mikor is tekintetem megragad a szekrényen, és rögvest elkomorulok. Arról a bútordarabról mindig a hiába való terhességi tesztek jutnak az eszembe. Most is van még bent egy kibontatlan.
-Mindjárt megyek Szivi! – Szólok ki, hogy ne legyen neki feltűnő a hosszú várakozás, aztán véve pár mély levegőt, halkan kinyitom a szekrényt és becsukva a szemem, kibontom a tesztet, hogy aztán megcsinálja. A dobozra írt két perc várakozás időt azzal töltöm, hogy idegességemben leülök a lehajtott wc ülőkére. Amint ez megtörténik, le is telik a két perc. Csukott szemmel veszem kezembe a tesztet.
-Legyél pozitív, kérlek. Pozitív, pozitív, pozitív… - Suttogom reménykedve, aztán kinyitom a szemem, és…
-Negatív… - Sóhajtom, aztán összetépem a tesztet és beszórom a kukába, majd rendezve a vonásaimat, kimegyek, mintha mi sem történt volna.
-Hogy tetszem? – Fordulok körbe.

Védekező kijelentésére, miszerint ő is ismeri a rend fogalmát, és tudja, hogy mi hova való, csak széles mosollyal arcomon, fejet csóválok és egy pár percen belül már teljesen indulásra kész vagyok, ahogy ő is.
A kocsiban ülve jut csak el Pierre tudatáig, hogy egy tankolás azért nem fog megártani, így félre is húzódunk, kivárjuk a sorunkat, és ameddig ő bemegy, hogy fizessen, és kutakodni kezdek a kesztyűtartóban. Illetve, kezdenék, ha nem esne rögtön az ölembe annak a tárgyi, feketén-fehéren leírt bizonyítéka, hogy Pierre súlyos beteg, amit nem mellesleg eltitkolt előlem. Pont előlem…
Amint visszaszáll az autóba, már el is kezdem kicsatolni az övet. Nem tudom megmondani ennek az okát. Talán csak azért teszem, mert túlságosan is dühös vagyok rá jelen pillanatban és nem tudok egy légtérben maradni egy számomra fontos emberrel, aki eltitkolt előlem egy komoly, veszélyes dolgot.
Végezetül aztán csak meggondolom magam, és az előbb említett öt percnél sokkal többet adok neki arra, hogy elmagyarázza, mi ez, miért nem szólt róla eddig, és hogy mitől félt, mit fogok tenni, ha megtudom mindezt.
-Hát képzeld, hogy én sem bírom felfogni, hogy pont ÉN vagyok az, aki legutoljára tudta meg. – Tartom még mindig melleim alatt összefűzve a kezeimet, továbbra sem nézve rá, szemem sarkából azonban még így is látom, hogy tehetetlenségében a kormányra hajtja a fejét, ami nem is tart olyan sokáig.
-Már megint csak a meló! Mondjak neked valamit? De igen! Képzeld el, hogy teljesen nyugodtan mondhattad volna nekik azt, hogy egy ideig nem lesznek próbák. Legalábbis általad leadottak nem. És képzeld, Jodellenek is tudtál volna párt szerezni, és magad helyére is egy koreográfust, aki leadta volna helyetted az órákat. Ha az ember ilyen súlyos beteg, akkor azt komolyan kell venni, te pedig az egészet félvállról vetted! És mondjak még valamit? Ha mondjuk egy évig nem léphetsz színpadra, akkor egy évig nem fogsz színpadra lépni, na pedig soha többet nem táncolhatsz, akkor SOHA nem fogsz! Ha az egészséged múlik rajta, akkor nem fogom engedni! – Hadarom felháborodva, ekkor már felsőtestemmel felé fordulva, aztán lassacskán eljut a tudatomig, hogy mégis csak haldoklik és, hogy lehet nem tudnak segíteni rajta, ezért tehetetlenségemben nem egyszer hozzá ütöm fejemet a támlához, majd hirtelen felindultságtól vezérelve, kiugrok a kocsiból, hogy elinduljak haza. Ha kell, akkor gyalog fogok! Azonban alig telik el pár perc, máris megtorpanok, és nem jutok tovább a benzinkút területénél. A beteg vőlegényem bent ül a kocsiban és szüksége van rám. Jobban, mint eddig bármikor, bármiben. Futólépésben igyekszem vissza a kocsiba, és ülök be, hagyva, hogy a fejét a vállamra hajtsa. Ezt követően ajánlom csak fel a helycserét, bár nem vagyok benne biztos, hogy sokkal jobban fogok tudni koncentrálni a vezetésre, mint ő, de nem ülhetünk itt napestig.
Vezetés közben végig a combján pihen az egyik kezem, hagyva, hogy pár könnycsepp végig folyjon az arcomon, lecsöppenve az államról. A ház garázsában szívom magamba az első mély levegőt mióta elindultunk, és követve a példáját, szállok ki én is, elindulva utána a házba, ahova beérve, ledobom a kocsi kulcsot –azt sem tudom, hogy hova-, lerugdosom magamról a cipőt, aztán a konyhába menve, könnyektől vörös szemekkel felteszek főni egy teát. Ameddig az el van magának, bemegyek Pierrehez a szobába és megállok az ágy mellett. Nem vagyok egészen biztos abban, hogy azok után, ahogy viselkedtem, szüksége van a társaságomra, de majd úgyis elküld, ha akar…
Addig is csak leülök hozzá az ágyra, fejét az ölembe hajtva, így kezdve el birizgálni a haját.
-Baby, megoldjuk. – Mondom biztatóan.
-Azt mondták, hogy még nem dőlt el minden, nem? Felhívjuk az orvosod és kérünk egy időpontot. Minél hamarabb túl kell esned ezen az operáción. – Nyitom fel a szemeit, aztán lehajolva, megcsókolom.

Nem hittem volna soha, hogy egyszer egy ilyen fontos dologról én leszek a legutolsó ember, aki majd tudomást szerez, azt is úgy, hogy én magam jövök rá. Vajon meddig tudta volna mindezt egy csepp bűntudat nélkül tovább titkolni? Addig, ameddig a szemem láttára be nem tolták volna egyszer a műtőbe? Az elkövetkezendő percekben minden lehetetlen dolog megfordul a fejemben.
Ilyen helyzetekben egy ember sem tud megfelelően gondolkozni, és akaratlanul és mond is olyanokat, amiket a későbbiek folyamán tudja, hogy meg fog bánni, még is akkori, abban a pillanatban, amikor cselekszik, vagy ki mondja, amit nem kéne, úgy gondolja, hogy az a leghelyesebb dolog, amit tehet.
-Azt hitted, hogy elutasítalak vagy, hogy elhagylak miatta, igaz? – Kérdezem, valamivel lejjebb víve a hangerőt annál, ahogy az előbb is hőbörögtem. Ha viszont tényleg arról van szó, amit most is mondtam, és csak ezek voltak az okai annak, hogy nem volt elég mersze ahhoz, hogy elmondja, akkor megint csak csalódnom kell. Azt hittem, hogy párszor már világosan, nyíltan és őszintén sikerült a tudtára hoznom, hogy történjék bármi, bármelyikünkkel, nem fogom őt elhagyni soha, semmi pénzért. Most meg komolyan ott tartunk, hogy nem hisz a szavamnak, vagy nem bízik bennem?
Nekem is mind a három alkalommal rögtön sikerült elmondanom, hogy elvetéltem, akármennyire is hihetetlen és fájdalmas is volt kimondani és elfogadni, hogy a babánk még jóval azelőtt meghalt, hogy elkezdhetett volna úgy igazán élni.
Nem féltem attól, hogy elhagy, pedig számtalan oka meg lett volna rá, hogy ezt tegye, hiszen az utolsó után még annak is felmerült a lehetősége, hogy talán már soha nem eshetek többet teherbe ennyi vetélés után, ő pedig egy idő után –már most is, akárcsak én-, gyereket akarna, amit én nem tudnék neki megadni.
Ezek után szerintem már egyértelmű, hogy miért akarom neki megtiltani a táncot, ha az egészsége függ a dologtól. A jelek szerint azonban a végsőkig ki fog tartani. Kijelentésében elcsípek azonban valamit, amiről soha nem gondoltam volna, hogy bármikor is hallani fogom.
-Szóval az életed, mi? – Kérdezem összeszűkített szemekkel fejet rázva. Szóval akkor a társulat, a tánc, az edzések, próbák, előadások, Jodelle, mind mind fontosabbak neki, mint én?
Ezután végleg betelik a pohár, és úgy ugrok ki a kocsiból, mintha az bármikor robbanhatna. Páran, akik a benzinkútnál vannak, meg is néznek alaposan, hogy mi a fene ütött belém. Zaklatottan, elfojtott sírás közepette kezdek el botorkálni az út felé, mikor bevillan agyamba egy gondolat, és annak ösztönzésre azonnal vissza is fordulok.
Pár perces néma csend után- ami a kocsiban pereg le-, helyet cserélünk, és elindulunk haza. Úton hazafelé egyikünk sem szól semmit. Mind a kettőnknek meg kell nyugodnia, hogy logikusan, racionálisan tudjunk gondolkodni a továbbiakban és, hogy Ronan ne lássa, hogy valami baj van, ha már esetleg akkor otthon lenne, amikor mi is hazaérünk.
A kocsit leteszem a garázsba, majd elindulunk fel. Szerencsére még nincs a láthatáron, így van időnk arra, hogy kigondoljuk a „hogyan továbbot”
Ameddig Pierre bemegy a szobába és levágódik az ágyra, én felteszek főni egy fekete teát, majd utána eredek, felmászva hozzá az ágyba, hagyva, hogy fejét az ölemben pihentesse.
A csók után végig hallgatom az ötletét. Ameddig beszél, ujjaimmal előröl hátra szántom homlokából a haját, többször is megismételve.
-Mikor voltál orvosnál legutóbb? – Sóhajtom halkan kérdésemet, mintha csak attól félnék, hogy valakit felébreszthetek.
-Persze, hogy melletted maradok! – Simítom meg az arcát a homlokától egészen az álláig, aztán remegő ajkaimat újra egymáshoz préselem.
-Nem fog odajutni, ahogy te sem! Meg fogsz gyógyulni, én tudom! De neked kell elé állnod és elmondanod neki mindent. Ez már nem az én asztalom, de ha szeretnéd, ott lehetek veled. – Nézek bele őszintén a szemeibe, majd az elkövetkezendő néma percekben meghallom a konyhából beszűrődő teafőző hangját.
-Mindjárt jövök. – Nyomok egy gyors puszit ajkaira, és felkelve, kimegyek a konyhába, ahol először nem csinálok mást, csak rátámaszkodom a mosogató szélére, és próbálok megnyugodni kicsit. A teafőző többszöri jelzésére térek magamhoz, és megdörzsölve szemeimet, öntök ki két-két bögrébe. Útközben a háló felé még előveszek egy szem nyugtatót is a táskámból.
-Ülj fel, ezt pedig idd meg. Hoztam nyugtatót is. Lehet el is alszol majd tőle. Nekem is ezt írta föl az orvos az utolsó vetélésem után… - Ülök le az ágyra, egyik lábamat magam alá hajlítva, és átnyújtva neki az egyik bögrét a gyógyszerrel együtt, míg a másik bögrét megtartom magamnak

Elképedve, nagyokat pislogva, némán hallgatom végig, ahogy bevallja az egyik, talán legnagyobb félelmét. Attól fél, hogy elhagyom? Ez a tudat megint újabb és újabb gondolatsorozatot indít meg bennem, és akármennyire is nem akarom ezt feltételezni, de megint csak azt gondolom, hogy ez egy újabb olyan dolog, ami azt mondatja, hogy nem bízik bennem eléggé.
-Tudod, fáj hogy ezt feltételezed, amikor nem tudom más mellett elképzelni az életem, és nekem lenne igazából okom arra, hogy féltékeny legyek, vagy hogy ilyen feltételezésekkel álljak elő. Kettőnk közül nekem kellene nap, mint nap attól rettegnem, hogy mikor fogok arra hazaérni, hogy te, a cuccaid és a kocsi már nincsenek otthon. Félnem kéne, hiszen mi van, ha MIATTAM nem lehet majd gyerekünk soha? Tudod, hogy megmondták az orvosok, hogy nőtt a meddőség kockázata. Te is ott voltál velem, amikor felkészített erre minket az orvos, na meg… más oka is van annak, hogy félnem kéne, hogy elhagysz. Táncos vagy. Mindennap körbe vagy véve szebbnél szebb lányokkal, nőkkel, és Jodellevel is elég jól egy húron pendültök, a szenvedélyes társas táncokról nem is beszélve. Szerinted miért nem megyek be soha egy próbára sem, vagy az előadásra? Mert nem akarom azt látni, ahogy más nővel kell egymás simulnotok… - Fejtem ki hosszasan azt, amit már rég elkellett volna neki mondanom, csak eddig soha nem mertem vagy éppen nem láttam értelmét, jelentőségét. De, ha már felmerült, akkor úgy gondoltam, hogy ez a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy mindent bevalljak neki. Beszédembe és hangomba egy csepp féltékenység is vegyült, amikor megemlítettem a munkáját, de hát melyik egészséges menyasszony nem féltékeny arra a nőre, aki nap, mint nap együtt van a vőlegényével a közös munka miatt?
Miután az újabb kiakadásomat visszaszállok a kocsiba –immáron már helyet cserélve-, egyenesen hazáig vezetek. A házba belépve aztán egy szót sem szólva, mind a ketten elindulunk oda, ahova most a leginkább vágyunk. Ő a hűvös szobába, én pedig a konyhába a tea végett, amit hagyok főni. Addig is bemegyek hozzá, és az ágyra ülve, hagyom, hogy fejét az ölembe hajtsa. El is kezdem simogatni a haját, egyszer még meg is csókolva.
-Jó. Holnap szombat. Szépen felhívod majd, vagy majd én. – Szemléltetem vele, hogy mi is lesz a holnapi tennivalója, aztán kiugorva mellőle, a konyháig meg sem állok, ahonnan két gőzölgő bögrével és egy nyugtatóval térek vissza.
-Nem fog megölni és dühös sem lesz szerintem, ha időben szólsz neki, bár amilyen forrófejű… nos… lehet, hogy ideges lesz –ami teljesen természetes reakció lenne részéről, hiszen valahol még mindig gyerek-, és ránk csapja majd a lakás ajtót, de úgy sem tudna rád hosszútávon haragudni. – Nyugtatom meg, miközben felé nyújtom a bögrét és a gyógyszert is. Saját bögrémet két tenyerem közé szorítom, miközben egy szerény mosollyal nézem, ahogy tanulmányozza a fehér bogyót.
-Hé! Már megint a súlyommal jössz? Múltkor még azt mondtad, hogy 50 kiló vagyok, most meg már lefogytam 40-re, vagy mi a franc? – Nevetem el magam halkan, és kortyolok párat én is a forró folyadékból, egészen addig, ameddig meg nem látom, hogy kezd elálmosodni, mire csak leteszem a bögrét, és szó nélkül mellé bújok, hogy vele együtt aludhassak.

//Játék vége//