Udvar

Szemet forgatva mosolygok, amikor hitetlenkedve kérdezi, hogy apa tényleg megbékélt-e vele. Hát, fogjuk rá. Mióta tudja, hogy a Moulin Rougeban igen csak szép karriert ígértek neki –ami nem mellesleg még azóta is fut, és egyre inkább csak feljebb és feljebb tör-, már megbékélt a tudattal, hogy ez egyetlen, csöpp kis lányát egy Pierre fajta „suhancnak” –ahogy ő is hívta és hívja még mostanság is a megszokás miatt-, adta oda.
-Szerintem akkor már a sör is megárthatott neki. 30 fok melegben egy kis sör is üt, főleg ha még habzott is a teteje. – Ezek persze mind csak feltételezések, hiszen nem voltam ott, nem tudom, hogy mi történt valójában, csak annyit, hogy Pierre úgy borult be a vízbe, mint ahogy maci szokott a málnásba. Apám persze –mint valami hős-, mellkasát veregetve elújságolta, hogy milyen hősies volt és kimentette, arról azonban már elfelejtett értesíteni, hogy csak azután segítette ki, miután legalább már 10 perce röhögött szegényemnek a nyomorán.
-Ajj de hülye vagy! – Ütök bele ököllel a vállába a nem komolyra szánt feltételezése hallatán, és észre se veszem, hogy közben már egészen elkalandoztunk –amit nem bánok-, a tavaly nyáron történtektől valahova a mai napi programjainkig, amik nem lesznek túl választékosak, de annál is inkább élvezetesebbek. A mosolyára én is egy hasonlóval válaszolok, aztán akaratlanul is elnevetem magam.
-Igen. Részegen még durvább vagy. – Hozom a tudtára, ahogy visszagondolok újra a tegnap estére. Általában nem szoktam kifáradni… annyira… de most azt kell, hogy mondjam, még engem is jól megdolgoztatott. Erre gondolva, hirtelen támadt lányos zavaromban lehajtom fejem, és az egyik barna hajszálat a fülem mögé tűrve, összepréselt ajkakkal sandítok csak fel rá csillogó szemeimmel. Ez a szendeszűz állapot viszont csak addig tart, ameddig szóba nem hozza, hogy mennyit ivott.
-Oh fúj… - Fintorgok, mivel én még annyit sem szoktam inni, mint ő. Emlékszem, amikor az eljegyzésünk volt, akkor is örültem, ha megtudtam inni egy fél pohár pezsgőt.
Kíváncsiskodva kezdek el figyelni, amint kutatni kezd a fiókban, és amikor meglátom a nyakláncot, amire már rég óta vágyom, rögvest fellelkesülök, hogy tegye fel a nyakamba és kapcsolja be.
-Sűrűbben is lehetnél részeg. – Motyogom az orrom alatt, elégedetten nézegetve a nyakláncon lógó medált, miután magához szorított és egy jól megérdemelt puszit is kaptam a vállamra. Az ötet, hogy menjünk medencézni, az esőcsepp alakú medál hatására ugrik be. Szinte követelve kérem, hogy menjünk ki, ameddig még miénk lehet az egész medence és nincs 40 fokos hőség. El is indulok –útközben ledobva magamról a takarót-, a fürdő felé, ahol első dolgom, hogy felvegyem a fürdőruhámat, aztán… hirtelen válik illúziórombolóvá a szekrény, ahol ott rejlik a legújabb teszt, amnek a gondolata úgy csábít, mint kisgyereket a megannyi édesség. Nem bírom megállni, hogy ne csináljam meg, így hát neki leselkedem. A két perces várakozási idő most két évnek tűnik. Két feszültséggel telt két évnek, aminek végül nem lett meg az eredménye, ugyanis negatív, ez pedig csak egy újabb ok arra, hogy befejezzük a küzdelmet és inkább fogadjunk örökbe egy árvát. Gyorsan rendezgetem vonásaimat, hogy Pierrenek ne tűnjön föl, hogy valami baj van, aztán mintha semmi sem történt volna, kimegyek hozzá, hogy bemutathassam a legújabb bikinimet, ami ezek szerint elnyerte a tetszését.
-Te is nagyon szexi vagy. – Nézek fel rá, amikor átölel, majd, hogy szavaimat nyomatékosítsam is, belemarkolok a fenekébe, mire lábam hirtelen távolodni kezd a földtől.
-Ne szórakozz Pierre, tegyél le! – Parancsolok rá nevetve.
-Hallod amit mondok? Be ne merj hajítani a vízbe, megértetted?! – Fenyegetem tovább, ahogy közeledünk az udvar és medence felé. A széléhez érve azonban, egyre erősebben kezdem el szorongatni a nyakát, ám a küzdelmem hiába való, mivel percek múlva már úgy röpülök a víz felé, mint egy labda. A medence aljától elrugaszkodom a lábaimmal, és felúszom a felszínre, pont akkor, amikor Pierre is mellém szegődik, és segít a feljövetelbe.
-Úúúúú te… te szemét! Hogy lehetsz ekkora barom? – Kérdezem felháborodva, de nevetve.
-Megállj te dög! – Kiabálom, és ezzel a lendülettel le is nyomom a fejét a víz alá.

Feltételezésére, hogy szerinte milyennek képzeli el apám számomra az ideális férjet, csak bosszúsan megforgatom a szemeimet. Azért apa sem annyira elviselhetetlen, hogy ilyen rosszakat kelljen róla feltételezni. A maga módján… hát… tud jó ember is lenni.
-Pierre, neki teljesen mindegy, hogy ki az, csak nekem jó legyen, ne okozzon fájdalmat és boldog legyek vele. Rogernek is csak ennyi számít. Emlékszel? Ezzel az egy feltétellel engedte át neked az egyetlen, pici hugicáját. – Mondom komolyan, kezemet az arcára téve, és amikor meglátom azt a mindig derűs mosolyt az arcán, én is elmosolyodom, hüvelykujjammal megcirógatva az arcát, ameddig még rajta van a tenyerem.
Persze, megértem, ha ilyeneket gondol apámról a tavaly nyáron történt kis „kalandjuk” után, amit sikerül újra alaposan kiveséznünk, annak ellenére, hogy nem szeretek erről beszélni, mivel elég volt akkor látnom és halálra rémülnöm, amikor haza állítottak és Pierre testét mindenhol csípések fedték.
Gondolataimból nevetése ráz ki, és amint átgondolom, hogy mit is kérdezett az imént, elfintorodom.
-Fúj, de gusztustalan vagy! – Sipítom, és még fejbe is csapom. A végeláthatatlan nevetése viszont engem is röhögésre késztet, így pillanatok múlva már én is vele nevetek a képtelenségnek tűnő mondatán, amit előbb még gusztustalannak tartottam.
-Te is tudod, hogy senkit nem lenne képes megölni. Azért ennyire nem utál még téged sem! – Mondom egy cseppet duzzogva, felhúzott orral, melleim alatt összefont karokkal, akárcsak egy kisgyerek, aki nem fogadott szót és jogtalannak érzi a büntetést.
Felnézni csak is akkor nézek fel rá –perverz, pajzán vigyorral-, amikor elkerülhetetlenül beszélgetni kezdünk a tegnap este történtekről. Felháborodását hallva, lágyan elmosolyodom, és közelebb csúszva hozzá, bocsánatkérően adok egy puszit az állára, majd a nyakára is.
-Hé baby, ne vedd ennyire komolyan! – Suttogom, számmal továbbra is a nyaka környékén ólálkodva, egyre lejjebb haladva a puszikkal, míg nem megállok a kulcscsontjánál, ugyanis egy számomra nem túl hízelgő megjegyzést kapok a külsőmre.
-Fú de utállak most! – Hajolok el tőle, hátrébb is lökve kicsit a mellkasánál.
-Nem vagyok piszkafa, csak nem tudok hízni! – Cáfolom meg, felfuvalkodott pulykaként az imént hallottakat. Különösen utálom, ha ilyenekkel rukkol elő, mert tudom, hogy szükségem van a hízásra, ezt az orvosom is megmondta. Ezzel is csak előrébb segíthetném a baba megfoganását, de ha egyszer nem megy? Eddig érzett összes dühöm elszáll, ahogy előveszi az ajándékomat, és a nyakamba is akasztja. Tudja, hogy hogy kell kiengesztelni az asszonyt.
-A csecsebecsékért megéri. – Vonok vállat pimaszkodva, és már ugrok is, hogy mehessünk medencézni kicsit. A fürdőben még túlesek egy –eddig mindig csak csalódásokat okozó-, teszten, majd hogy ne fájdítsam tovább magam az eredménnyel, újra a szobában vagyok, bemutatva neki legújabb bikinimet. A csókot ugyanolyan átéléssel viszonzom, ahogy ő, és a fenekébe is készséggel markolok bele, mire csak könnyedén felkap a földről, amivel visításra, kiabálásra késztet. Nem vagyok hajlandó elengedni a nyakát, ahogy a medence fölé lendít, de végül mégis csak ő győzedelmeskedik. A felszínre jövetelben szorgosan segédkezik, ezzel viszont még nem engesztelt ki, és nincs is vége még a harcnak.
-Igazad van, mert száraz testtel csobbanni élvezetesebb! – Vágom rá ironikusan, és már nyomom is le a víz alá, azzal azonban nem számoltam, hogy ebből én is kapni fogok. A víz alatt érzem, ahogy közeledik, és hosszasan megcsókol, mire csak derekára fonom a lábaimat, így tartva magam, kezeimet a nyakán kulcsolva össze. Amikor már érzem, hogy fogy a levegőm, elszakadok tőle, és a medence széléhez úszva, felbukok a felszínre és normalizálom a légzésemet.

Érzem, ahogy egy cseppet megnyugszik, amint tenyerem nyugtatóan az arcára kerül. Hogy lelki békéjét fenn tarthassuk, ott is tartom még egy hosszú ideig a kezem, hüvelykujjammal lassan, egyenletesen simítgatva arcélét. Ettől nem csak ő, de még én is megnyugvásra találok.
-Nem idegeníted el! Nagyon bír téged! Már a kezdetektől fogva szimpatikus voltál neki. Meg is mondta, emlékezz csak vissza! Még akkor is elengedett, és egy rossz szava sem volt, amikor éjjel jöttél, hogy kiszöktess, ahogy mindig is tetted, és Roger pont akkor nyitott be, és rajtakapott. És tudod miért engedett el, és falazott anyáéknál? Mert már akkor megbízott benned és tudta, hogy vagyok olyan fontos a számodra, hogy ne keveredjek bajba, és megvédj, ha kell. – Mondandóm befejeztével egy bizakodó mosolyt villantok rá, ám zavarodottságát és kétségbeesését látva az arcán, azonnal elkomorulnak a vonásaim, és tehetetlenül leengedem a kezem az arcáról. Mintha csak megérezném, hogy valami nincs rendben, én is frusztrálttá válok.
-Te? – Kérdezem sürgetően, rosszat sejtve, és hogy bátorítsam abban, hogy kimondja, amibe belekezdett, két kezemmel megfogom az egyik kezét és bátorítóan, bizakodóan megszorítom azt, egyik ujjammal pedig elkezdem simogatni a gyűrűjét, egészen addig, ameddig bele nem kezd hosszú, de annál is inkább komolyabb monológjába. Arcát fürkészve, némán, alsó ajkamat harapdálva hallgatom őt végig, teljesen ledöbbent ábrázattal pislogva rá, amint az utolsó szó is elhangzik.
-Jaj Istenem! Dehogy vagy hibás! Ne butáskodj! Mindig melletted leszek Édes! Ezen semmi nem változtathat! Ha… ha nem sikerülne a baba, akkor is mindig itt leszünk egymásnak. – Csúszok közelebb hozzá, és feltérdelve szorosan magamhoz ölelem, fejét a mellkasomhoz húzva.
-Hallod ezt? – Suttogom a hajába, ahogy számat a feje búbjára szorítom. Ha jól figyel, akkor a csöndben tisztán és jól kivehetően hallhatja minden egyes szívdobbanásomat.
-Ez a hang ott bent, azt mondja, hogy szeretlek és ez mindig is így lesz! – Nyomok egy puszit a homlokára, aztán arcát két kezem közé fogva, arra késztetem, hogy emelje fel a fejét és nézzen bele a szemeimbe. Az őszinte érzelmeket sugárzó szemeimbe. Talán percek is eltelnek azzal, hogy így nézzük egymást, ám ez csak addig tart, ameddig egy idióta megjegyzését követően –ami csak úgy a semmiből jön neki-, el nem kezdünk nevetni, mint a fakutyák.
-Tudod te azt! – Vágom rá, immáron már csillapodott nevetéssel, de még mindig széles mosollyal, a röhögéstől kipirult arccal. Ez az egyik, ami a leginkább hiányzik a hétköznapjaimból.
-Láttam is a fejeden! Az első közös képünkön - ami az eljegyzésen történt, közvetlen a gyűrűhúzás után-, is olyan fejet vágtál, mint aki élete legijesztőbb eseményén van túl. – Kezdek halk, visszafogott nevetésbe, nyakának puha, illatos bőréhez préselt ajkakkal, ahogy megelevenedik előttem a fiókba, a megannyi kép között elrejtett fotó is. Kiengesztelésképp egyre lejjebb haladok ajkaimmal, de csak is addig, ameddig egy csúnya megjegyzést nem tesz a külsőmre. Ott aztán elszakad a pohár, kiborul a cérna, és már el is távolodom tőle.
-Hmm… biztos nagyon csinosak lennétek! Képzeld el! Nem neked kéne őt cipelgetned, ahogy te teszed velem, hanem ő hordozgatna a kezeiben téged. Ameddig én csak cirógatva felkeltelek –legalábbis próbállak, mivel legtöbbször csak átfordulsz a másik oldalara, és alszol tovább-, amikor kint elalszol a kanapén, addig neki próbálkoznia se kéne, csak felkapna és tádám, már a saját ágyadban is szunnyadhatnál tovább, hacsak a bálna testével nem túrna le az ágyról. – Forgatom meg elgondolkodva a szemeimet, vigyorogva, mint a tejbetök. Ezeket követően már csak egy sikoltozó ujjongás van hátra tőlem, és egy nyaklánc felhelyezés.
-Nem, szerintem még többet is érdemelnék. – Nyújtom ki a nyelvem, és nem adva neki reagálási időt, már ugrom is ki, hogy a fürdőben átöltözhessek, és többet nem foglalkozva a negatív teszttel, kijöjjek onnan s bemutathassam neki az újonnan beszerzett „kollekciómat”. Gyors csókváltás, és már szinte rögtön a medencében is találom magam, mellettem szorosan Pierrevel. A felszínen ijedtemben –amiért csak úgy a vízbe hajított-, elhordom mindennek, majd visszavágóként, lenyomom a víz alá, ahova ő is húz magával. Szerencsére vizet nem nyelek, ahogy odalent megcsókol. Lábaimat összekulcsolom derekán, és csak akkor engedem el, amikor már érzem, hogy fogytán van a levegőm. Zihálva török fel a felszínre, megkapaszkodva a medence szélébe, hogy szusszanhassak egy kicsit.
-Persze. – Vigyorgok rá, majd szembe fordulok vele, és kezemet végig húzom vizes mellkasán, egészen hátra a tarkójáig.
-Mit szólnál egy kis édességhez? – Túrok bele tarkóján a hajába, majd kezemet –ugyanazon a vonalon, amint eljuttattam a tarkójához-, újra visszavezetem mellkasára, aztán elhajolva tőle, kimászom a medencéből –nem használva a létrát-, és betopogok vizesen a konyhába, párszor meg is csúszva. Odabent kicsapom a fagyasztót, és előveszem az eper fagyit, amiből kiszedek egy 2 személyes adagot, a tetejére rápottyantok egy eper darabot, és már kacsázok is vissza, remélve, hogy ott maradt a medencénél. Ha még valahol a vízben ólálkodik a medence szélénél, akkor kiterítek magamnak egy gyékényt, ráhasalok, és letéve magam mellé a tálat, egy kanállal a a fagyiból, már nyújtok is felé.
-Kié lesz az eper? – Kérdezem csintalan mosollyal.

Elmosolyodom a kézfejcirógatásra, majd homlokomat az övéhez döntöm, így nézve a szemeibe őszintén.
-Azt mondom. Higgy nekem! – Bizonygatom továbbra is, bár tudom, hogy erre semmi szükség, mivel kérés nélkül, az élet minden területén hisz a szavamnak, legyen az akármilyen jellegű vagy témájú, jelentésű.
Még egy biztató mosollyal is megörömöztetem, ami csak addig tart, ameddig el nem kezd bizonytalanul, halálra vált arccal dadogni valamit. Szavakban sürgetem egy kicsit, hogy mondja már, és hogy könnyebben jöjjenek ki belőle a szavak, amiknek úgy néz ki, hogy ki kéne, még a kezét is megszorítom, hogy erőt adhassak neki. Azt hiszem, hogy valami nagyon komoly dologról akar szót ejteni. Feltételezésem be is jön. Kétségbeejtő szavait hallván csak félrebiggyesztem a számat, és lenézek az egymásba kulcsolt kezeinkre és a két gyűrűre, ami egy életre megpecsételte a közös jövőnket a lehető legjobb módon. Nem szeretem, amikor magát hibáztatja, már pedig ezek a szavai most nagyon is úgy hangoznak. Biztatóan, a lehető legőszintébben mondom a szemébe, hogy míg élek, nem hagyom el és, hogy egy erről ő maga is megbizonyosodhasson, fejét a mellkasomhoz húzom, csendben várva, hogy meghallja a szavaimról tanúskodó szívverésemet. Megkönnyebbült sóhaj tör fel belőlem, amikor egy puszit nyom a kulcscsontom alá, majd meg is simítja azt.
-Persze, hogy sikerülni fog! Fiatalok vagyunk még. Bármi megtörténhet! – Túrok bele a hajába. Egészen addig ülünk itt nyugodtan, egymást ölelve, ameddig szóba nem kerül az eljegyzésünk napja. A gondolatok és emlékek mosolyt csalnak az arcomra, és nem sokára már együtt nevetünk azon, hogy milyen halálra vált fejet vágott akkor, amikor letérdelt elém, hogy megkérje a kezem.
-Csak erős a marka. – Nevetem el magam, mivel így visszagondolva, tényleg furcsa, véletlen egybeesésnek tűnik, hogy úgy markolta a késnek a nyelét, akárhányszor csak Pierre nézett, mintha legalábbis bármelyik pillanatban fel akart volna ugrani, hogy vívjon vele egyet.
-Valld be, utána azért már kezdtél kicsit felengedni. – Szélesedik ki a mosolyom, bár azt a megnyugvást, amit akkor láttam az arcán, amikor kiléptünk anyáék házából, hogy hazajöjjünk, még a mai napig sem tudom elfelejteni és azt hiszem, hogy nem is akarom, hiszen ez is egy közös, örökké élő szép emlék kettőnk számára. Az emlékektől, mosolyogva hajolok oda hozzá, elkezdve puszikkal behinteni a nyakát, aztán a mellkasát is, ám egy meggondolatlan kijelentése után megsértődve hajolok el tőle, és hogy kicsit húzhassam az idegeit, amiért ilyet mondott, elkezdem felvázolni neki, hogy milyen is lenne az élete egy közel 2 tonnás nővel. Kegyetlenül nevetni kezdek undorodó arckifejezését látva, és amikor meghallom könyörgését, ami arra vonatkozik, hogy hagyjam ezt abba.
-Mindegy, szerény véleményem szerint akkor is szép pár lehetnétek… - Mondom a visszafojtott nevetéstől remegő hangon, amit követően az események hirtelen felgyorsulnak, és szinte pillanatokon belül már a vízben vagyunk, egymáshoz simulva és csókolózva. Ez az extrémnek nevezhető állapot azonban nem tart túl sokáig, mivel kénytelen vagyok feljönni levegőért, ha nem akarok rövid időn belül megfulladni. Bele is kapaszkodom a medence szélébe, ahova hamarosan Pierre is követ. Szusszanva egy kicsit, eszembe jut, hogy van még fagyi a fagyaasztóba, amit miért ne ehetnénk meg akár már most? Szembefordulva vele, kezem elkezd fel és le simulni a mellkasán és tarkóján, felajánlva neki a finomságot.
-Sok időmbe tellene. – Bököm mutatóujjammal izmos hasára, majd kimászva a medencéből, „betörök” a konyhába, szedek ki egy tálba fagyit, amit meg is koronázok egy eperszemmel. Ezek után már csak annyi van hátra, hogy visszamenve a medencéhez, leterítsek annak szélére egy gyékényt, és a medence széléről kezdjem el fagyival tömni, felvetve azt a kérdést is, hogy kié legyen az eper. Hamarosan azonban már együtt osztozkodunk rajta, és leharapva a másik végét, meg is csókolom.
-Hé, pedig azt akartam, hogy kiázzon a bőröd. – Mondom pimaszkodva, és amint mellém fekszik, átgurulok hozzá, felmászva rá.
-Milyen jó, hogy a szomszédok nem látnak át! – Osztom meg vele személyes véleményem, ahogy egyik kezemmel megközelítem nadrágjának oldalát, és egyik ujjamat beljebb dugva, cirógatni kezdem a csípőcsontját, ajkaimmal megközelítve a nyakát.

Bizakodó mondatára csak még jobban magamhoz szorítom, hogy érezzem a közelségét, ezzel is csak még jobban meggyőzve magam arról, hogy az idők végezetéig mellettem lesz, ahogy azt már számtalanszor megfogadta, úgy ahogy én is neki.
Sóhajtva hunyom le egy pillanatra a szemeimet a homlok puszira, átadva magam a meghitt perceinknek.
-És nem adjuk fel. – Ezt még azért hozzáteszem, én is hasonlóan suttogva, mint ő, majd szóbakerül apám és az is, ahogy az eljegyzésünkön viselkedett az ebéd közben. Szó, mi szó, igaza lehet. Most így visszagondolva, tényleg elég ijesztően nézett ki, ahogy velünk szemben ült a hosszú, ünnepélyesen megterített ebédlőasztalnál, és olyan szúrós szemekkel pillantgatott fel ránk néha a tányérjából, mint amilyennek még soha nem láthattam azelőtt. És, ahogy beleszúrta, vagyis inkább egyenesen döfte, a sült húsba a villát… Te jó ég! Hogy ez nekem, hogy nem tűnt föl akkor?
-Anya az egyetlen, aki képes valamiféle hatást gyakorolni apára. – Jegyzem meg csak úgy mellékesen, mivel apa tényleg egy igazi karakán ember, akinél egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen lehet bármiféle változást elérni.
Jó kedvemet –amit apám, az eljegyzésen tanúsított viselkedése idézett elő-, csak tovább fokozza, ahogy látom Pierre egyre inkább elsápadó arcát, amint megelevenedik előtte a kép, hogy milyen is lenne egy egész napja egy akkora nő mellett, mint amilyet eddig is emlegettünk, legfőképp a közös estéik. Igaza van, itt az ideje, hogy abba hagyjam végre. Arcának fehérsége már-már megijeszt és kezdek attól félni, hogy mi van, ha elájul itt nekem az agya által, lelki szemei elé kivetített rémképektől. Persze más oka is van annak, hogy engedek könyörgésének, és inkább leszállok a témáról. Ez az ok pedig igen csak egyszerű és érthető is. Egy menyasszony ne fantáziálgasson arról, hogy hogy nézne ki a szeretett vőlegénye egy másik nő mellett.
Odakint Pierre alaposan rásegít arra, hogy csobbanjak egyet a medencébe, ráadásul még csak nem is önszántamból. Visítva érkezem meg, odalent pedig már csókban forrunk össze, egészen addig, ameddig el nem fogy minden levegőnk. Utána szinte egy időben bukunk fel a felszínre, hogy levegőhöz juthassunk. Csak egy pár pillanatig szusszanok így, pontosabban addig, ameddig nem érzek erős késztetést arra, hogy szembekerüljek a drágával. Amikor ez megtörténik, kezemmel simítgatni kezdem a mellkasát, miközben vázolom neki a kis ötletemet, ami a fagyira vonatkozik.
-Baby, rajtad még a háj is szexin mutatna, de azért ne tunyulj el! – Kacsintok rá, ahogy kitérek előle, a medence falánál támaszkodva meg, hogy kimehessek a vízből, be, egyenesen a konyhába, ahonnan már egy 2 személyes fagyi kehellyel térek vissza. Pillanatok alatt kiterítek magamnak a medence szélére, közel a vízhez egy gyékényt, és már adom is az első kanál fagyit Pierre szájába, amit szinte rögvest egy eper „felezés” követ. Szívem- annak rendje és módja szerint-, egy cseppnyit gyorsabb tempóba kapcsol, amint kimászik a medencéből, hogy lefeküdhessen mellém. Nem bírva magammal, pillanatok alatt rajta találom magam, ahogy ajkaimmal megközelítem a nyakát.
-Miért nincs másképp? Figyelnek? – Kérdezem a füléhez hajolva suttogva, majd hagyok egy puszit a fülcimpáján, aztán arcélén haladok vissza a nyakához, picit meg is harapva a bőrt, kezemmel gatyájának oldalán ólálkodva csípőcsontjánál, amikor megérzem, hogy bikini felsőm engedni kezd.
-Én vagyok rossz? Nem fogom, de mást még átharaphatok... – Búgom nyakának puha bőrébe, majd hagyom, hogy megfordítsa a helyzetet. Térdeimet behajlítom, hogy kényelmesen elférhessen a lábaim közt. A csókot viszonzom, nyelvemmel az övét cirógatva, beletúrva a hajába.
-Menjünk be… - Suttogom alig érthetően, miközben egyre sürgetőbb puszikat lehelek a szájára, minden egyes szó után.

-Naaa már! Ne becsüld alá magad! Nem is törsz meg könnyen! – Simítom meg a karját bizakodóan. Valamiért van egy olyan érzésem, hogy ha ezt a témát tovább feszegetjük, akkor hamarosan újra a babánál köthetünk ki, és ott, hogy valamiért nagyon nem akar nekünk összejönni az, hogy végre családot alapíthassunk egy édes kis lurkóval egyetemben. Jelen helyzetben egyikünknek sincs szüksége arra, hogy újra stresszelni kezdjünk a dolgon. Mi van, ha pont azért nem sikerül, mert annyira akarjuk, és erőltetjük, na meg idegeskedünk az miatt, hogy melyik orvosi vizsgálaton fogják valamelyikünknek megmondani az orvosok, hogy valami baj van? Nem fogom hagyni, hogy újra odáig süllyedjenek a dolgok, mint a második vetélésemnél. Orvosok, pszichológusok, lélekgyógyászok… Egy csomó pénzt kidobtunk rájuk, mégis sokkal jobb gyógymód volt egymásnak a közelsége, az ölelések, az összebújások és a tudat, hogy mindig együtt maradunk, történjék bármi.
Túlesve beszélgetésünk minden létező kritikusabb, feszültséget szülő pontján –köztük a majd’ 2 mázsás bálnán is-, alig tíz perc múlva már egymás társaságát élvezve, lubickolunk a vízben, csókban összeforrva, a felszínen pedig összeölelkezve, egymást simogatva.
-Akkor megdolgoztatnálak. – Karolom át a derekát, és támasztom meg államat a mellkasán, így nézve fel rá pajkos pillantással.
-Na, maradj itt! – Simítok végig mellkasán, izmos felsőtestén, megkezdve utamat a medencéből való kipattanás után a konyhába, ahol kiszedek egy egész kehelybe egy kis fagyit, a tetejére a jól megérdemelt eper szemmel. Visszaérve a medencéhez, lefekszem a szélére egy kiterített gyékényre, és etetni kezdem a medence szélénél, a vízben lebzselő Pierret, amit követően az eper is közös elfogyasztásra kerül, ő pedig egy kis habzsolást követően csatlakozik hozzám, kifeküdve mellém. Hála nekem, azonban nem maradhat túl sokáig „fedetlen”, mivel alighogy sikerül valamelyest a tűző napnak hála megszáradnia, én már rajta is vagyok, nem tudva tovább ellenállni a nyakának.
-De ilyen sajnos nem fog megtörténni egy ideig még… - Húzom egy ferde mosolyra a számat, fel is emelve fejem a nyakától.
-Csináltam egy tesztet még reggel… - Sóhajtom, kissé döcögősen beszélve, ahogy egyik kezemmel a hajába túrok, így nézve le a szemeibe.
-… és negatív… megint… - Mondom ki a lehető legnehezebbet, majd bocsánatkérően megcsókolom, és már mosolygok is, amint megérzem, hogy enged a bikini felsőm. Hamarosan a hátamra fordulva találom magam, Pierret fölém magasodva. Ez az egy nap az, amikor nem akarok többet még csak a baba fogalmára se gondolni.
-Mindig jó vagyok. – Nyögöm ajkai közé, amint felemel a földről, mire csak körül fonom lábaimat a derekán, és becsukott szemekkel élvezem az egyre hevesebbé, szenvedélyesebbé váló csókot. Érzékelem, amint párszor nekiütközik a falnak, vagy az ajtónak, míg nem végül célt érünk, és a szobaajtó dörrenését követően már az ágyban is vagyunk, rajtam Pierrevel.
- Szeretlek! – Nézek fel a szemeibe, majd újra megcsókolom, kezemmel lejjebb haladva felsőtestéről, megsimítva a nadrágjának elejét, miközben lábaimat összekulcsolom a derekán, így élve bele magunkat a további kellemesebbnél kellemesebb pillanatokba, amiket együtt fogunk átélni.

//Ennek itt vége//