Benzinkút

A mai napon –kiélvezve a hétvége közeledtét-, úgy döntöttem, hogy itt lenne az ideje annak, hogy egy kicsit kimozduljunk kettesben valahova Pierrevel, ami nem a Moulin Rouge. Mindenféleképpen egy olyan helyre akartam menni, ahol már rég voltunk együtt, és ahol tényleg kikapcsolódhatunk egy kicsit. Erre egy ilyen meleg napon nincs is jobb hely, egy hűtött, légkondicionált mozinál és valami vígjátéknál, ami még el is feledtetheti velünk egy pár órára az elmúlt időszak drámai, tragikus történéseit.
-És abban mi lenne a pláne? Attól még ugyanúgy itthon lennél, ez pedig arról szól, hogy ELMENJÜNK valahova. Emlékszel? – Nézek hátra rá vállam fölött, miközben egy szál bugyiban és melltartóban a fiókomban kotorászok egy nejlonharisnya után.
-Nézd meg! Ez mi? – Fordulok szembe vele, kifeszítve az arcom elé egy harisnyát, amin kapásból három lyukat is tudok mutatni. Meg mernék rá esküdni, hogy ez az egyik legújabb, még egyszer sem használt darabom.
-Mehet a kukába úgy, hogy egyszer sem volt rajtam. – Ejtem le magam elé a földre, aztán átlépve, a szekrényhez megyek, és kinyitva annak mind a két ajtaját, oldalra biccentett fejjel, elmélázva kezdek el keresgélni valami olyan darab után, amit moziba is fel lehet venni. Végül egy fekete csőszárú farmer és egy türkizkék tunika mellett döntök, aminek spagetti pántja tökéletesen megfelelő ebben a borzasztó, elviselhetetlen hőségben. Rövidre vágott hajamat egy aprócska copfba gumizom össze hátul a tarkómon, aztán egy-két bizsut magamra akasztva, már készen is állok az indulásra.
-Na, gyors voltam? – Lebbenek oda elé, amikor már ő is indulásra készen áll. Ha nem számítjuk bele még azt a bő 1 órát amit sminkeléssel és megannyi más ruhának a felpróbálgatásával töltöttem, akkor egész szélvésznek vagyok nevezhető a mai napon. Elégedett, vidám mosollyal az arcomon zárom be a lakás ajtaját és ülök be Édes mellé a kocsiba, bekötve az övemet.
-Már meg is rendeltem a jegyeket, de az titok, hogy mit nézünk. – Nézek bele azokba az igéző kék szemekbe a visszapillantó tükör segítségével egy pajkos vigyorral, miközben válaszolok. A kitérő szó hallatán azonban elhúzom a szám, és kénytelen vagyok elfogadni a tényt, hogy már megint egy vagyont fogunk elkölteni arra, hogy teli töltsük a kocsi tankját. Túl sokat esznek ezek a mercik manapság már…
-Siess! – Szólítom fel rá, majd a fenekét nézve –fejemben pajzán gondolatokkal-, figyelem, ahogy megkerüli a kocsit, hogy tankoljon. Amint ez bekövetkezik, visszapattan a kocsiba, félreáll, lop egy gyors puszit a számról és bemegy, hogy fizessen. Ekkor kezdi el valami irgalmatlanul irritálni az orromat, aminek természetesen egy elkerülhetetlen tüsszentés a vége, ami –mily’ meglepő-, de azonnali orrfújást igényel. A táskámban történő kutakodás után jut eszembe, hogy nem volt időm elrakni papirzsepit, ezért kénytelen vagyok a mindig rumlis és teletömött kesztyűtartóban keresgélni. Ott minden van. Kinyitva azt, azonnal az ölembe pottyan két papír, amin valamiféle orvosi pecsét van és Pierre neve. Összeráncolt homlokkal kezdem el fürkészni, miközben egy orrfújásra is van időm. A legvégére érve viszont egy hihetetlen és megdöbbentő dolgot olvasok. Felnézve a papírból, teljesen átszellemülve –mintha hirtelen egy másik világba kerültem volna-, kezdek el mereven kibámulni a szélvédőn. Megrázva a fejem, újra lenézek a lapokra, de azon semmi sem változott. Mit is vártam?
-Felesleges indítanod… - Mondom monoton hangon, rá se nézve, amint visszaül.
-Beszélgessünk egy kicsit előbb erről. – Tolom az orra elé a pozitív tesztet.
-Van rá úgy… hmm… lássuk csak. Öt perced. – Ekkor már kapcsolom is ki a biztonsági övet. Lehet, hogy egy ilyen helyzetben megértőbbnek, együtt érzőbbnek kéne vele lennem, ha már társak, vagyunk, de… igen. Pont ezen van a hangsúly. Ha már társak vagyunk. Akkor miért nem szólt róla?

Bevallom, egy kicsit azért van némi igazság abban, amit mond, hiszen néha –ezt már megtanultam,főleg az alatt az idő alatt, ameddig őrült tinédzserekként még kiszöktem vele minden éjjel, hogy együtt tudjunk lenni-, egy békés, csendes, csak egymás társaságában töltött, összebújós, kettesben filmezős este sokkal többet ér, mint egy mozi, ahol nem elég, hogy rajtad kívül még legalább 30-40 embert el kell viselned magad körül, de pénzt is kell kidobnod rá, de ez is unalmassá válhat egy idő után, nem? Rengeteg időnk van még hátra a nyugdíjas évekig, amikor már mást nem fogunk csinálni, csak ezt…
-A netért is fizetsz… - Vonom meg a vállam, ha már a pénzről van szó. Tehát, ha úgy vesszük, egy film letöltés sem működik teljes mértékig online módon, de ebből elég is ennyi. Később, amikor már nem lesz elegendő, aggódhatunk a pénzért, most viszont egyenlőre sokkal katasztrófa sújtottabb területnek tűnnek a harisnyáim, és azoknak foltjai.
-Az alsógatyák, amik nem szakadnak, mi? – Emelem el arcom elől a harisnyát, sok jót nem sejtető vigyorral egyetemben.
-Kivéve akkor, amikor letépem rólad… - Lépe elé, behajlítva az egyik térdem, incselkedve húzva végig meztelen felsőtestén mutatóujjamat, amit egy csintalan kacsintás követ, végül egy ruha kiválasztás és felöltözködés. Ameddig én ezt a műveletet véghez viszem, Pierre is elkészül, „meglepő” módon hamarabb, mint én.
-Nem, úgyis tudom, hogy mire gondolsz. - Vágom rá végezetül, és behunyom a szemem, amikor magához húz, hogy egy puszit adjon a homlokomra.
A kocsiban ülve –mert ugyan hol máshol?-, jön rá Pierre, hogy nem ártana már teli tankolni a kocsit. Néha zabos tudok rá lenni, hogy csak olyankor jut ez eszébe, amikor elindulunk valahova, de hát mit tudnék tenni, mint elfogadni a tényt, hogy kénytelenek vagyunk félre húzódni az egyik benzinkútnál?
Ameddig leáll és megtankol, majd beülve a kocsiba, kitolat a sorból, én nem tehetek mást, mint türelemmel várom, hogy visszatérjen a fizetésből. Nyugodt perceimet azonban egy hapcika el is rontja, kényszerítve arra, hogy elővegyek egy zsebkendőt a kesztyűtartóból, ahonnan a zsepik helyett, két, teljesen más dolog pottyan az ölembe. Nem vagyok képes elhinni, amit látok és felfogni sem, hogy Pierre… hogy ő… hal… doklik, és még csak… nem is szólt nekem. Pont nekem. Mintha csak a sors iróniája lenne, és az akarta volna, hogy tudjam meg már végre az igazat ezzel a hirtelen „papíresővel”. Ha most nem nyúlok be oda, ki tudja, hogy mikor tudom meg?
szívem az izgalomtól és félelemtől is egyben, heves zakatolásba kezd, amint beül a kocsiba. Még ép időben állítom meg, hogy nehogy indítson és tolom elé a papírokat, aminek minden ott van, feketén és fehéren. Összepréselt, remegő ajkakkal –hogy nehogy valami meggondolatlant mondjak, vagy esetlegesen szidni kezdjem az anyját hirtelen felindultságból-, kapom felé a fejem, amint kimondja a nevem. Utána már csak melleim alatt összefűzött kezekkel, idegesen, nyughatatlan, folyton doboló lábfejjel bámulok ki a szélvédőn. Eszembe sem jut, hogy ránézzek. Ahhoz most túlságosan is csalódott, dühös és kétségbeesett vagyok.
-Mi az, hogy nem akartál ezzel zaklatni? Egy pár vagyunk már két éve! A menyasszonyod vagyok és remélhetőleg hamarosan a feleséged is leszek. A te gondod az enyém is! Egy kapcsolat bizalmon alapul Pierre, és én azt hittem, hogy ez megvan köztünk, te mégis hazudtál és csak húztad, vontad a dolgot. Mit gondolsz, meddig tudtad volna még eltitkolni? – Felháborodott hangnemem hamarosan már csak elhalt suttogás.
-Mehetne is, ha elmondtad volna még az elején, már akkor, amikor csak gyanakodtak! – Jelentem ki, továbbra sem engedve le kezeimet, amik időközben már ökölbe is szorultak.
-Mi van? Három kiba*ott hónapja??? – Szinte sikítom következő szavaimat.
-Ez… ezt én… komolyan nem tudom felfogni. – Dőlök hátra az ülésben, tenyereimet az arcomra tapasztva, hogy eltakarhassam a szemeimet egy pillanatra.
-Legalább akkor szóltál volna, amikor már az orvosok is műtétet emlegettek. Bakker! – Vágom hozzá újra fejem a támlához mérgemben, hogy idáig jutottunk.
-És a gyógyszerek is… Hihetetlen, hogy arról is hazudtál. Migrén… Na, persze! – Jegyzem meg kissé gunyorosan, hisztérikus hangon, miközben szipogok egyet.
-De én is mekkora állat voltam, hogy nem tűnt fel, hogy rohamosan fogynak a legerősebb gyógyszereink, és hogy ilyen sűrűn képtelenség, hogy egy embernek migrénje legyen. – Közben rá se nézek egy pillanatra sem, így nem is habozva tovább, egy hosszú, cifra káromkodás után kiszállok az autóból, és hangosan bevágva magam mögött az ajtót, elindulok, ám utolsó szavai, hogy nem lesz képes végig csinálni egyedül, egyre hangosabban kezdenek el a fejemben visszhangozni, és amint a benzinkút aszfaltozott útján valaki rám dudál, hirtelen magamhoz térek, és rájövök, hogy segítenem kell neki. Belerúgva a padkába, futok vissza a kocsihoz, és ülök vissza a helyemre, ekkor véve csak észre az egyre inkább csak vörösödő szemeit.
-Menjünk haza. – Mondom nagyot nyelve, megszorítva a kezeit.

-Azt ajánlom, ne is próbáld, mert még a végén megjárod! – Tanácsolom neki fenyegetően, ám hogy ne legyek túlságosan is ijesztő vagy éppen komoly, hagyom, hogy a szám szegletében, kényszeresen bujkáló félmosoly továbbra is ott élősködhessen.
-Te? A helyére? – Vonom fel egyik szemöldököm, ahogy komótos léptekkel már elé is sétáltam, hogy ujjamat végig húzhassam az egyenlőre még teljesen fedetlen mellkasán.
-Ezzel nem azt akartad mondani, hogy rendetlen vagyok, ugye? Még mindig én mosok rátok… - Jegyzem meg csak úgy mellékesen, bájosan szemet forgatva, aztán ellépve tőle, én is felöltözöm és szinte pillanatok alatt már a kocsiban „roboghatunk” a mozi felé, amit régen egyéként kifejezetten utáltam, ám mostanra már egészen megszerettem, főleg hogy lassan ez az egyetlen hely, ami viszonylag közel van hozzánk ahhoz, hogy jó hely legyen egy kis kimozdulás erejéig. Tényleg sokat vállalunk, főleg a Moulin Rougeban.
Kissé lehangol, hogy tankolni kell, de ha szükséges, hát legyen, ezen ne múljon egy randi elromlása!
Mosolyogva nézem, amint visszaülve a kocsiba, félreáll és elindul, hogy fizessen. Csak ezek után nyílik a kesztyűtartó és tárul elém az eddig nagyon is jól titkolt igazság, ami borzasztóbb és hihetetlenebb, mint bármi más. Azt hiszem, hogy ez minden eddigi csapáson, ami ért minket, túltesz. A vőlegényem előreláthatólag haldoklik –hacsak nem tudnak valamit tenni-, én pedig mindezt így tudom meg, és még csak segíteni sem tudok neki. Idegességemben és tehetetlenségemben, amint visszaül a kocsiba, nem is habozom, rögvest a torkának ugrok, ami –mint később kiderül-, nem a legokosabb döntés volt, de mit tud csinálni egy ideges ember, ha ilyen híreket kap kézhez? Persze, hogy az első dolga a tombolás. És én is pont ezt teszem. Látszólag egyáltalán nem akarom őt megérteni, pedig szeretnék vele együtt érezni, és átvenni némi súlyt abból a teherből, ami a vállára szakadt. Segíteni akarok neki. Mindig is ezen voltam, ha valami baj volt, de ha még arra sem képes, hogy elmondja, hogy komoly probléma adódott, akkor esélyem sincs arra, hogy valahogy megkönnyítsem a helyzetét.
-És sikerült? Jobb lett? Megóvtál engem a csalódástól és fájdalomtól, ami most ért, vagy magadat az állapotod tovább romlásától, he? – Köpöm szavaimat kíméletlenül, ahogy fejemet hátradöntöm, kezeimmel hosszas percekig elfedve az arcom. Meg is dörzsölöm a szemeimet, mielőtt újra láthatóvá tenném számomra a külvilágot.
-Pierre! EZ NAGYON KOMOLY! Ide nem elég a szeretetem, a támogatásom. Sőt, még a pozitív hozzáállás sem! Orvosi segítségre van szükséged, és azzal, hogy elhalasztottad a műtétet, lehet, hogy… csak rontottál a dolgokon. – Sóhajtom, újra és újra bele verve fejemet az ülésbe, aztán kezemmel rákönyökölök az ablak szélére, megtartva a fejem, ujjaimmal mélyen beleszántva hajamba.
A világ csak akkor kezd el homályosodni a szememben lassacskán, az idegességtől és félelemtől meggyűlt könnyektől, amikor kimondja, hogy mennyire fél is valójában. Még soha… soha nem mondott ilyet. Soha nem félt még semmitől.
-Nem akarok erről többet hallani! – Szakad el a cérna, és már ki is vágom magam előtt a kocsi ajtót, céltalanul indulva el remegő lábakon. Ám hamar visszafordulok. Úgy néz ki, hogy csak egy kis levegőzésre volt szükségem ahhoz, hogy rájöjjek, mit kell most tennem. Félre kell raknom a csalódottságomat és megbántottságomat is, és vele kell foglalkoznom. Ki kell tartanom mellette!
Ezzel a tudattal ülök vissza a kocsiba, és szorítom meg a kezeit.
Minden eddiginél is ijesztőbb ez a tétlen helyzet, főleg az, hogy ilyennek kell látnom. Csupán csak egy akadozott sóhaj –ami tanúbizonyságot tesz visszafojtott sírásomról-, az, ami felszakad a torkomból, ahogy fejét a vállamra hajtja. Minderre csak államat megtámasztom finoman a fején és tovább szorongatom a kezét.
-Cseréljünk helyet, itt a jogsim. – Suttogom a hajába, és, ha kiszáll, akkor ezt én is megteszem és máris bekövetkezhet a helycsere. Mély levegőt véve indítom be a motort, és hajtok ki a benzinkútról, egész úton egy szót sem szólva, egyik kezemet végig a combján tartva. Tartom magam, én tényleg próbálom, de a könnyimet nem tudom visszatartani, amik kis idő múlva záporozni kezdenek a szememből.