Színház parkolója

Tárgy: Re: Színház parkolója Szomb. Jún. 23, 2012 4:31 am

Július eleje.

Megbékélve a gondolattal, hogy pár napon belül ismét mennem kell egy kivizsgálásra, ami majd dönt a műtét sorsáról és magáról a kezelésekről, könnyebbnek érzem az életem. Mintha... mintha egy bazinagy kő esett volna le a szívemről azzal, hogy tudom, jó esély van arra, hogy megfogok gyógyulni még az elkövetkezendő két hónapban.
A mi nap, Rose kitalálta, hogy találkozzunk este a színház előtt, menjünk el valahova, mert valami nagyon fontosat akar mondani. Már akkor próbáltam kiszedni belőle, hogy mégis mi az a nagyon fontos, de inkább nem próbálkoztam, mivel párszor elmondta, "majd akkor megtudod!" Én pedig tisztelegve, megértve a parancsolt elhúztam otthonról a csíkot, és úgy csináltam végig egy egész napot, hogy mind végig ezen rágódtam. Sajnos nem csinálhattam mindent, amit akartam, az orvosok erre különösen felhívták a figyelmemet.
"Pierre! Ha nem szeretne rontani a helyzeten, ha szeretne egy kis időt adni még magának, akkor ne erőltesse meg magát! A táncot pedig felejtse el addig, míg a műtétet el nem végezzük! A maga érdekében mondom!"
Hallom a fejemben még mindig a doktor szavait. Lehetetlen határozottságával sikerült hatást gyakorolnia rám, ami meglepő, elvégre nem minden embernek szoktam "szót fogadni". Olyan vagyok mint egy makacs kisgyerek, aki csak annak tesz eleget, akit érdemesnek lát rá.
A színház aulájában ücsörögve kémlelem a telefon kijelzőjét, majd megcsörgetem Roset, ki második kicsöngést követően, fel is kapja a telefont. Bevallása szerint már nincs messze, így el is indulok a parkolóba, hol már meggyújtották a lámpákat, készülve az éjszakai sötétségre, mely másfél óra múlva kezd el tetőzni. Egy mély sóhaj kíséretében indulok el a fekete Mercédeszem felé, mikor is egy ismerős, még is oly távoli hangra kapom fel a fejemet. Gyanakvó tekintettel fordulok meg, és legrosszabb félelmeim egyike beigazolódni látszik. Négy év telt el azóta, hogy a három srác közül az egyiket sikeresen börtönbe juttattam, de úgy néz ki, a bosszú még mindig édes számára. Ujjait ropogtatva halad felé rendíthetetlenül két csatlósával, én pedig idegesítő vigyorral a képemen vetek gyökeret a betonba.
- Azt hittem elfelejtettél haver.
- Én? Téged? Nem felejtek olyan könnyen... főleg nem azok után, hogy hidegre tettelek mennyire? Úgy két évre? - incselkedek vele, mire ő csak elneveti magát.
- Nézzenek oda! A nagyfiú megtanult feleselni. Azt hittem, ezt soha nem fogjuk elérni. Viszont, az már egy lépés, hogy köszönni nem tud - pillant két haverjára, kik elvigyorodnak.
- Köszönni? Ugyan fiúk! Majd köszönök, ha ti is köszöntök,. Emellett, nem értem. Kinek kellene megadnom itt azt a tiszteletet, hogy köszöntsem őket? - tárom szét a kezemet kérdőn, mire csak annyit észlelek, hogy a nagydarab fazon kezein és nyakán, megdagadnak az erek. be kellene fognom a számat?
- Jól van fiúk, nekem viszont most mennem kell, remélem még összefutunk - lépnék el mellettük, mikor is az egyik elkapja a pólóm nyakát, és nekilök egy szürke Peugeotnak, melynek rögtön bekapcsol a riasztója. Az éles hang hallatán megrázkódok, majd eluralkodik rajtam az indulat, így megrohamozva a kisebb bagázst, megindulok feléjük. Tudtam én, hogy nagy fába vágom a fejszémet... túl sok nekem ez a három személy, ráadásul nem épp modell alkatúak. Ezt csak akkor ismerem be magamnak, mikor éles szúrást érzek a bordáim alól, amit hasító fájdalom követ.
- Mi a....? - tenném fel a kérdést, ám a szó belém fagy, mikor lepillantva az oldalamra, egy kést látok kiállni onnan. Tudtam, hogy nem szabad megint kezet húznom velük. Ám hamar elönt a pulykaméreg, így ismét megindulok felé, ám ekkor végleg a földre kényszerítenek egy nagy ütést mérve a fejemre.
Ne... ne, csak ezt ne!!! szinte ordítok magamban, de nem tudok már mit tenni. Háton elterülve kémlelem az egyre sötétülő eget, amin lassan a csillagok is meg fognak jelenni. Na, hogy ezt most szó szerint értem, vagy csak az állapotomra próbálok utalni, azt én se tudom. Minden esetre előbb utóbb valamelyik be fog következni. Mikor szemem sarkából megpillantom Roset, összeszorul a szívem és kiáltanék neki, hogy fusson, de a beszorult levegő és a fejem sajgása ezt nem teszi lehetővé.
- Ja, ezt vissza venném! Túl drága volt - guggol le mellém a férfi, majd az oldalamból kirántja az éles kést, mire hangos nyögés hagyja el a számat.
- Dögöljetek meg.... - morgom, mire ők felnevetnek, majd eltűnnek a tett színhelyéről.
B*ssza meg... én itt fogok elvérezni.

Tárgy: Re: Színház parkolója Szomb. Jún. 23, 2012 6:51 am

-Jól van Rosaline, mindent rendben találtam! – Nincs is bizakodóbb, jobb dolog, mint ezt hallani a nőgyógyászodtól, amikor a harmadik vetélésedet követően újra sikerült teherbe esned, és átestél egy rutinvizsgálaton. Nyugodt, biztató mosolya csak tetézi a megkönnyebbültségemet, olyannyira, hogy hirtelen még a szívemhez is kapok, és 1000 wattos, hálálkodó mosollyal veszem át az első ultrahang képet, a majdnem 2 hónapos magzatomról, miután visszakaptam magamra azokat a ruhadarabokat, amiket kell.
-Pierre a fellegekben lesz! – Kezdem el egy, az előzőnél jóval szelídebb mosollyal arcomon, simogatni a parányi, babszem kinézetű kis „babát” a felvételen. Még koránt sincs emberi alakja, de nagyon nagyon bízom abban, hogy ő elfogja érni azt az állapotot, hogy mindene meglegyen, ami egy egészséges magzatnak kell, nem úgy, mint az előző három testvérénél is, akik már az első-második hónapban elmentek.
-Vigyázzon magára! Pihenjen sokat, ne igyon kávét, kerülje a cigarettát és a dohányzó embereket és a stresszes helyzeteket is. – Hallgatom végig az orvosom, minden egyes alkalommal megfogadni érdemes tanácsait, majd váltunk még egy utolsó őszinte mosolyt, aztán megkönnyebbülve, boldogsághormonoktól túltengve, kilépek a vizsgálóból. Egy utolsó pillantást még vetek azért a képre, aztán besüllyesztem a táskám aljára, kicsapongó energiával és jókedvvel indulva el a színházhoz. Nem szeretek puccos, drága elit helyekre járni, de úgy gondolom, hogy a jó hírt,amit viszek Édesnek, kellőképpen meg kell ünnepelnünk. Már csak annyi aggódni valóm van, hogy sikerüljön még azt a két hónapot probléma nélkül átvészelnem, amikben még benne van a vetélés kockázata. Utána igazából már jöhet bármi!
A kórház csak kétutcányira van a Moulin Rougetól, így teljesen értelmetlennek érzem, hogy taxit hívjak. Egy kis séta amúgy sem fog megártani! A zebrán átmenve, szúr csak szemet, hogy a nap már nincs színen a horizonton és, hogy az utca lámpák is égnek már, annak ellenére, hogy még csak szürkület van. Átérve a zebrán, már messziről látom a színház csúcsát, ezért felhívom Pierret, hogy tudja, már mindjárt ott vagyok. A telefonbeszélgetést pillanatok alatt lerendezzük, és megbeszéljük, hogy a parkolóban találkozunk. A nagykapuhoz érve, hirtelen feltűnik, hogy már be is sötétedett.
-Na nyomás! Újságoljuk el a hírt apucinak! – Simítom meg az egyenlőre még lapos hasamat. Nem akarom még beleélni magam, mégis fantasztikus érzés, hogy annyi rossz után, ami mostanság ért minket, végre egy reményteljes, jó dolog is jutott nekünk.
Alighogy belököm magam előtt a parkoló kapuját, hirtelen egy éles vijjogás töri meg az este csendjét. A vér megfagy bennem egy pillanatra a kocsi riasztóját hallva. A fene se tudja, hogy miért, de a megérzéseim valami nagyon nagyon rosszat súgnak. Egyik felem azt kiabálja, hogy maradjak távol a helytől és inkább kint várjam meg Pierret, ameddig kijön a kocsival, a másik pedig azt, hogy mindenképp menjek be, mert ha nem…
-Rohadt élet! – Nyöszörgöm kissé idegesen, és elbizonytalanodva, majd futólépésben, hevese verdeső szívvel átlépek a kapun, és automatikusa indulok el a felé a sor felé, ami az itt dolgozóknak van fenntartva, és ahova Pierre is mindig parkolni szokott. Az egyik utcai lámpa fényében azonban valami eszméletlenül borzasztó látvány tárul a szemeim elé.
-Pierre? – Szólok oda távolabbról a földön fekvő alaknak, aki körül lassan vértócsa kezd el gyűlni. Csak ne izgasd fel magad, még semmi sem biztos!
-Öhh… Baby? – Szólok újra remegő hangon, aztán, mintha valami forma 1-es autó lennék, ami szabadjelzést kapott, sietősen elindulok a földön fekvő alak irányába.
-Perre… - Kiáltom bele a sötét estébe, ahogy meglátom őt a földön fekve egy vérző, mély vágással a hasán. Mindent elhajítva a kezemből, roskadok le mellé, és emelem meg az idegességtől és halálfélelemtől egyik remegő kezem. Hirtelen csak össze-vissza kapkodok vele a levegőben Pierre körül, annyira nem tudom eldönteni, hogy hova rakjam.
-Kicsim, jól van… ne aggódj! Hívok egy… egy… mentőt, jó? Hívok egyet. Mindjárt jól leszel! – Simítom meg remegő kezemmel az arcát.
-Istenem… - Suttogom elcsukló hangon, aztán táskámért nyúlva, előveszem a telefonom –kétszer le is ejtve-, és idegesen bepötyögöm a mentők számát, amit négyszer el is tévesztek.
-H.. há… háló?! A Moulin Rouge… parkolójába… gyorsan, kérem! – Dadogom érthetetlenül, aztán szó szerint elhajítom a telefont.
-Mindjárt itt vannak, tartsd ki, kérlek! – Simítom meg újra az arcát, amikor eszembe jut a vérzékenysége.
-Ne haragudj rám! – Nyögöm, aztán kezeimet a vérzős sebre szorítom, miközben a mentőkre várunk, és előtörik belőlem a visszafoghatatlan zokogás.

Tárgy: Re: Színház parkolója Szomb. Jún. 23, 2012 7:39 am

Idegbaj a köbön. Mindig is utáltam, mikor valaki elkezd mondani valamit, de aztán nem fejezi be, majd benyögi, hogy DE ekkor meg akkor elmondom, HA!!! Jó, kösz ezzel mire megyek?
Így tűkön ülve, pontosabban egy széken ülve húztam ki a közel tíz órát. Elég kényelmetlen volt így dirigálni, ráadásul egy másik tanár tanításait figyelni, aki szöges ellentéte nekem, így nem, hogy csak nem segít a diákoknak, de fogalmazhatunk úgy is, hogy lenézi őket. Nem segít nekik az emelésnél, hagyja, hogy a fiúk leejtsék a lányokat, ha azok nem tudnak rendesen egyensúlyozni. Jó, megértem, néha a szigor is kell, de a segítség mindig jól jön. Motiváló, ráadásul emberibb is úgy az embernek nevezett lény.
Végül elérve a megbeszélt időpontot, fogtam a cuccomat és ott hagytam csapot, papot, nem köszöntem el, hanem sietőse elindultam a parkoló felé.
A parkoló felé, hol nem várt ismerősökbe bukkantam. Mind nagydarab, erőteljes felépítésű, mintha csak megedzette volna őket az idő. Emlékszem, mikor utoljára láttam őket, nem voltak szélesebbek nálam, viszont jóval magasabbak. Az egyket végül sikeresen börtönbe juttattam, mikor kiderült, hogy nem egy bűncselekményt követett el, így még büszke is lehettem magamra. Bár, abban is biztos voltam, hogy még bosszút fog állni, és nyilván ezért is van most itt.
Eleinte kedves bájcsevej folyik közöttünk, míg a másik kettő csak csendben figyel, néha hüppög egyet jelezve, hogy tudomásul vették a sérelmeket, amit főnökül felé közvetítettem. Ám mikor elköszönnék, erőteljesen nekilök az egyik a kocsinak, így annak felsikít a riasztója jelezvén, hogy baj van. Baj van hát, nem is kicsi! Én pedig veszett módra indulok meg a fazonok felé, mikor is kapok egy szépen díszített, erőteljes markolatú kést az oldalamba, pontban a bordáim alá. Egy pillanatra megtántorodok, így oda tudok nyúlni a szúráshoz, miben még mindig ott pihen a méretes kés. Honnan a francból szedett ez ilyet? Mikor ismét rohamot indítanék felé, a harmadik személy egy jókorát sóz a fejemre, ami végleg földre kényszerít. Hogy mi volt az, amivel az ütést mérte a fejemre, azt nem tudom, de épp elég volt ahhoz, hogy hosszan elterüljek a földön és ne lássak tőle semmit csak a feketeségeket és a táncoló csillagokat. Hallom a férfi hangját, és érzem ahogy kirántja belőlem a kést, így szabadjára engedve a belőlem kiáradó vérfolyamot, mely nem fog a közeljövőben elállni, már csak ha azt nézzük, hogy vérzékeny vagyok.
MIkor megpillantom Roset, ordítanék, hogy tűnjön innen, de egy szó se jön ki a számon. Nem tudok mit csinálni, egyszerűen nem megy.
Érzem a földön a forróságot, a ragacsos vér egy szép kis tócsát formál mellettem az amúgy is langyos aszfalton. A fejem zakatol, mintha egy betontömbbel vertek volna fejbe. Legközelebb a nevem visszhangzó zajára kapom fel a fejem majd arra, hogy a menyasszonyom már itt van mellettem. Ha nem vágtak volna fejbe, sokkal könnyebb dolgom lenne, talán még a két lábamon is eltudnék menni a kórházig. Ám úgy, hogy a fejem is kapott egy jókorát, ez már veszett ügy. Halvány mosollyal pillantok fel Rosera, majd az arcához nyúlok, amin lassan végigsimítok. Ekkor a szemem sarkában megpillantom azt a bizonyos valamit, amivel fejbe kólintottak. Egy méretes fadarab, ami hosszú, vaskos formára van csiszolva. Szinte hibátlan a felülete, mintha csak egy baseball ütőnek készült volna. Az oldalán tisztán látható egy repedés és egy vérfolt, ami ugyan úgy megtalálható a halántékomon is. Mit ne mondjak, nem valami kellemes érzés.
Hallom, ahogy a mentőkről hadovál össze nekem valamit, de mintha az el se jutna az agyamig, csak nézem az arcát, mintha ez lenne az egyetlen tényező, amibe kapaszkodni tudnék.
-Hé… Rose?! – suttogom – Nyugalom… nem lesz baj – nyögöm, ám a fejembe éles fájdalom hasít, így egy visszafojtott kiáltásnak nevezhető valami szalad ki belőlem, amit csak tetőz az is, hogy kezét a szúrt sebre szorítja. Nyilván eszébe jutott az anyámtól örökölt nyavajám.
-Szépem… - sóhajtom reszelősen, de arcom rögtön görcsbe rándul. Ha eddig attól kellett félnem, hogy a daganat visz el, most nyugton állíthatom, ez a legkisebb gondom. Kezemet óvatosan a sebet szorító kezére teszem, ám fejemet nem tudom tovább tartani, félre csuklik. Magamnál vagyok, hisz hallok minden neszt magam körül, ahogy egy-két ember megjelenik körülöttünk, majd a messziben felüvölt a mentő autó szirénája is.

Tárgy: Re: Színház parkolója Szomb. Jún. 23, 2012 9:12 am

Régen mindig féltem, amikor egy újabb vizsgálatra került a sor, főleg a második babánál, akinél már akkor találtak valami elváltozást, sok jóra nem utaló dolgot, jelet, amikor még szinte semmije nem volt abszolút az égvilágon kifejlődve, Meg is lett mindennek a következménye, és a rossz ómen be is következett azzal, hogy vele is elvetéltem, egyik pillanatról a másikra. Rövid ideig tartó „anyaságom” alatt az volt a második csalódásom, csapás, amit rám mért az élet.
Most pedig mégis csak elkezdek hinni egy szebb jövőben, holnapban, azzal hogy újra sikerül teherbe esnem, ami nem mellesleg már-már lehetetlennek tűnt. Az orvos minden utasítását be fogom tartani, semmit nem fogok elfelejteni, vagy kihagyni és a vitaminokat is rendszeresen szedni fogom, hogy tényleg minden rendben legyen, hiszen sok esély van arra, hogy ez lehet az előző vetéléseim miatt az utolsó terhességem.
Mosollyal az arcomon –ahogy már rég nem tehettem-, lépek ki a rendelőből. Egyrészt azért, mert megkönnyebbültem –hiszen melyik nő nem örül annak, hogy nem kell tovább néznie azt a borzalmas széket?-, másrészről pedig azért, mert végre ígéretes eredményekkel távozhatok.
Most mintha minden szebb lenne, mint eddig is volt! Minden, velem szembe jövő emberre megállás nélkül mosolygok örömömben, és már alig várom, hogy lesétáljam végre ezt a két utcát, ami elválaszt Édestől. De még akkor is magamba kell majd tartanom az örömömet, amikor odaérek. Szeretném benne a vacsoráig növelni kicsit a feszültséget, és csak akkor, vagy azután elmondani a jó hírt.
De addig még hátra van egy parkoló és még legalább fél vagy egy óra hossza.
Az autó riasztója azonnal rossz gondolatokat szül bennem, és nem tétovázva tovább, tovább eredek, a parkoló azon része felé, ahol ő is mindig hagyja a kocsit. Közeledve hozzá, a rossz érzések egyre inkább csak felülkerekednek rajtam és mikor meglátom a lámpa fényében a földön fekvő alak mellett a vértócsát, a szívem rögtön nekilódul, és tudom, akkor is segítenem kell, ha nem Pierre fekszik ott. Annak örülnék a legjobban, ha nem így lenne, de sajnos csalódnom kell.
Mellé térdelve, egyszerre –a sokktól-, hirtelen ezerfelé kezdek el kapkodni, és nem tudom, hogy mit csináljak legelőször. Értesítsem a mentőket és a rendőrséget, vagy próbáljam meg visszatartani a vérzést, esetleg nyugtassam meg mindenek előtt? Végezetül aztán a legértelemszerűbbet választom, és többszöri próbálkozás után, zokogva sikerül hívnom egy rohammentőt. Utána már csak is vele foglalkozom, és próbálom ébren tartani, ahogy a telefonban is utasítottak rá.
-Nem, nem lesz. Tudom… nem… nem lehet baj. Nem lesz baj… - Ismételgetem, teljes sokkba esve, majd összerezzenek, ahogy meghallom a kíntól elfojtott kiáltását, amint a sebre tenyerelek, hogy ezzel is segítsek a helyzeten.
-Igen? – Kérdezem, amint megszólít, hogy legalább szóval tarthassam.
-Mindjárt itt lesznek a mentők és segítenek. – Nyugtatgatom könnyektől égő, vöröslő szemmel.
-Hallod ezt? – Kérdezem, amint felszólalnak a mentő szirénái, közben egyik kezembe már ott a telefon és írom az SMS-t Ronnak, hogy menjen be a kórházba sürgősen.
Ahogy a mentőautó mellénk ér, elhomályosultan, de látom a szörnyülködő, sugdolózó tömeget, ami időközben kiáramlott a színházból. Pár ismerős arcot is felfedezek köztük.
-Már itt vannak… - Szipogom, homlokomat az övéhez támasztva, aztán kapálózni kezdek, amint két mentős megragad és felemel a földről.
-Hagyjanak! – Kiabálom zokogva.
-Kérem! Vérzékeny, 0-ás a vércsoportja. Vér kell neki! Gyorsan! – Sipítom, miközben beraknak a mentőbe, majd rögtön utánam Pierret is, infúzióra kötve. Rögvest oda ugrok mellé, és szorongatni kezdem összevérezett kezemmel az övét, miközben szirénázva elindul a mentő.

» A Színház udvara