Elizabeth Weston

Világ életemben irigyeltek az alakom és a külsőm miatt. Tökéletesnek tituláltak, mert kamaszként nem voltak bőrhibáim és pattanásaim, felnőttként pedig nincs gondom a túlsúllyal. Igen, szerencsésnek mondhatom magam, mert bármennyit eszem, nem hízom. Ami talán zavar egy kicsit, hogy a bőröm fehérebb az átlagnál. Ezt valószínűleg apától örököltem. Nem sok sminket használok, van, hogy egyáltalán nem is teszek magamra, mert a természetes dolgok híve vagyok. Igen, ebből adódóan nem vagyok hatalmas szilikon-mellek tulajdonosa. Soha nem plasztikáztatnám magamat, még ha ennél cefetebbül néznék ki, akkor sem. Fiatalként hihetetlenül fiús voltam és abszolút nem is játszottam a lányokkal. Fociztam, baseballoztam, kosárlabdáztam és nadrágokban jártam iskolába. Nem szerettem babázni és fodrászkodni, én akkor éreztem jól magam, mikor talpig mocskosan birkózhattam az osztálytársaimmal. Viszont, ahogy egyre nagyobb és érettebb lettem, kezdtem odafigyelni a divatra és sokkal szívesebben húztam magamra szoknyákat, feszes csőnadrágokat, valamint blúzokat, ékszereket. Tizennyolc éves koromra a gyerekkori barátaim rám sem ismertek, ami véleményük szerint jó dolog. A táncnak köszönhetően izmosabb vagyok egy átlag nőnél, de természetesen korántsem hasonlítok egy hormonzavaros body-builderre. Én azt mondom, szimplán finoman ki van dolgozva a testem. Van egy tetoválás a lapockáimon, ami két apró angyalszárnyat formál. Nem is tudom, mi járt a fejemben, mikor magamra varrattam. Lázadni szerettem volna? Vagy csak vagány csajnak tűnni? Nem tudom, de eszemben sincs leszedetni onnan.

Kiszámítható vagyok, ez tény. Bárki a környezetemből megmondja, hogy nem tudom leplezni érzéseimet, főleg nem azt, amire készülök. Az utolsó általam szervezett születésnapi parti csak addig volt titokban, míg össze nem találkoztam az ünnepelttel és az rögtön le nem vágta, hogy akarata ellenére felcsődítettem a lakásba az egész baráti társaságot. A legrosszabb az, hogy ez ellen nem tudok semmit sem tenni, bármennyire is próbálkozok.
Nem szeretem, ha lekezelően bánnak velem. Utálom azokat a férfiakat, akik úgy gondolják, hogy míg Ők megkeresik a kenyérre valót, addig nekünk, a "gyengébbik" nemnek, otthon kell robotolnunk és eltartanunk a gyereket. Ezek a típusú egyének képesek kihozni a sodromból és egy valódi házisárkányt teremteni belőlem.
Gyerekpárti vagyok, ezért is találtam ki már tinédzserként, hogy én balettot szeretnék oktatni a fiataloknak. Rendszeresen adományozok egy kisebb összeget a Rákbeteg Gyermekek Alapítványának, amiért ők mindig hihetetlenül hálásak. Én meg örülök, hogy segíthetek, ha nem is sokat.
A főzési tudományom nem valami jó, pedig állítólag egy nőnek ehhez értenie kell. Mivel fiatal korom nagy részét a focipályán töltöttem el a fiúkkal, így esélyem sem volt ellesni néhány fogást anyától a konyhában. Ő nem kényszerített rá, én pedig magamtól nem fogtam kötényt és sütőkesztyűt.
Ambíciózus személy vagyok, amit eltervezek, azt meg is valósítom. Senki és semmi nem tántoríthat el ötleteimtől, elveimtől, nézeteimtől. Mindig vannak álmaim és vágyaim, amiket igyekezek minél eredményesebben véghez vinni. Az akadályokat könnyen veszem, bár gyűlölöm azokat a személyeket, akik csakis a bántásomért tesznek keresztbe nekem.
Intelligensnek tartanak, bár ezt én magam nem szeretném megmondani. Egészséges magabiztossággal rendelkezem ugyan, de ez korántsem elég ahhoz, hogy agyba-főbe fényezzem magam mindenki előtt. Az IQ-m szerintem teljesen átlagos, nem vagyok hülyébb egy átlag amerikainál. Illetve, azt hiszem ez így nem jött ki túl jól: tudom, hogy sokan üresfejű idiótáknak nézik országunk lakóit, de ezt cáfolnám. Igenis akadnak felénk hatalmas agytrösztök és zsenik. Nem tartozom közéjük, de ismerek párat, ezáltal nem szégyenlem azt mondani, hogy az én intelligenciahányadosom átlagos és normális.
A szerelem terén bizonytalan és szerencsétlen vagyok. Gyerekkorom óta a rossz fiúkra, a megrögzött hazudozókra vágyom és általában meg is kapom őket. Azaz, megtalálnak. Viszont bármennyire gondolom úgy, hogy meg tudom változtatni őket, végül csalódnom kell. Egy éve nincs párkapcsolatom és fél éve nem voltam ÚGY férfival. Nem vagyok büszke rá, egyáltalán nem.
Megértő és elnéző vagyok mindenkivel szemben. Sokszor nem érdekel, ha megbántanak, mert megbocsájtok. Képtelen vagyok haragudni és orrolni huzamosabb ideig egy személyre. Könnyen engesztelhető személynek tartom magam, mivel rengeteg gyengepontomnak lévén, nem nehéz megtalálni azt, ami által megenyhül a szívem.

1987. február 12. a dátum, melyen megfogantam. Teljesen átlagos emberek közé csöppentem csecsemőként, bár az ország már akkoriban is hihetetlenül hataloméhes volt. Mindenki sóvárgott a pénzért, a sikerért és minden másért, ami egyébként egyáltalán nem fontos. New York városa sosem alszik, több szomszédunk panaszkodott, hogy ezek a fránya autók csak dudálnak és dudálnak, hogy az ember a gondolatait sem hallja. Szerintem pedig A Nagy Alma épp ettől varázslatos. Nem mindenhol van ekkora élet, ekkora túláradó energia. Nekem kifejezetten tetszett, hogy zsivaj vett körül.
Meredith Flannagan az édesanyám. Ő szegény családba született és mikor megismerte apát, nem is gondolta volna, hogy egyszer nekik közös jövőjük lesz. A társadalmi különbségek, a szociális állapot rengeteget számított és ők nem fértek meg egymás mellett. Nem férhettek meg. Mindkét család ellenezte a kapcsolatot, de anya imádta apát. Már születésem előtt is egy kávéházban dolgozott, ugyanis apa miatt ott hagyta a főiskolát. Imádja a férjét, de nem fél bevallani, hogy butaságot csinált annak idején.
Hunter Weston az édesapám. Westonék világ életükben nagy vagyonnal rendelkeztek, sosem kellett spórolniuk vagy szűkölködniük, mert még a csapból is pénz folyt. Apának egy tehetős család, név szerint Graysonék, lányát szánták, de apa megismerte anyát és már nem akart mást rajta kívül. Apa Washingtonba csalta anyát, mikor még a felnőtté válás küszöbén álltak csupán és elvette feleségül. New Yorkba már házastársakként tértek vissza. Anya pedig terhesen.
Sosem ismertem a nagyszüleimet, mert a szüleim óvtak tőlük. Úgy gondolták, nem érdemlik meg, hogy unokájukkal találkozzanak és ezért nem is találkoztak velem. Nem zavart, hiszen ha az embernek nincs kit hiányolnia az életéből, akkor nem fogja. Nekem volt egy anyukám és egy apukám. Na meg persze két nagybácsikám, akik apa testvéreiként mindenben támogatták az ifjú párt. Máig tartom velük a kapcsolatot, bár már nem lehet úgy szórakozni velük, mint annak idején.
Az óvodából időben engedtek általános iskolába, mert már akkor felelősségteljesebb és komolyabb voltam, mint a többi gyerek. Persze, ezt csak a tanórákon bizonyítottam, ugyanis szabad időmben a focilabdát kergettem és a fiúkkal bunyóztam. Hét éves voltam, mikor megszületett Aaron. Aaron az öcsém, akit az első perctől kezdve szerettem. Talán jobban, mint anyáék, de ezt csak én gondoltam így.
Az iskolában gyakrabbá váltak a csínytevéseim, az osztályfőnököm pedig aggódott, amiért nincsenek lány barátaim. Pszichológushoz akart küldeni, nem-e hormonzavarral küszködök... talán még leszbikusnak is nézett tizenhárom évesen, de anyáék megnyugtatták, hogy teljesen normális a viselkedésem. Állítólag anya is pontosan ilyen volt az én koromban. Ettől független Miss Dane nem tágított, jobbnak látta, ha odafigyel rám.
Tizennégy évesen beleszerettem az egyik osztálytársamba, Calvin McFly-ba. Mézszőke tincsei és mogyoróbarna szemei teljesen elkápráztattak és folyton mellette akartam lenni. Miss Dane ekkorra nyugodott meg, hiszen a hülye is látta, mennyire belezúgtam. Calvin észrevette, majd vallomást tett: viszonozta érzéseimet. Az első kapcsolatom volt és olyan igazinak, soha véget nem érőnek érződött. Tudtam, hogy ő az igazi, tudtam, hogy ő lesz a férjem és leendő gyermekeim apja. Csakhogy Calvin egészen máshogy vélekedett erről. Fél év után szakított velem, én pedig magamba zuhantam. A szobámban gubbasztottam, csokoládés fagyit majszoltam, Whitney Houston dalokat hallgattam és éjszakákat bőgtem át. Calvin összetörte a szívemet és sokáig nem tudtam kiheverni. Egészen pontosan két évig.
A középiskola harmadik évét kezdtem már, mikorra túltettem magam első szerelmemen. Anya idő közben beíratott balettra, mondván, hogy ő is ezt csinálta annak idején, próbáljam meg, hátha tetszik. Az ízlésem száznyolcvan fokos fordulatot vett: nőies ruhákat is beválogattam a ruhatáramba, egyre inkább mellőztem a focipályán töltött napokat és a szobámban unalmamban azon kaptam magam, hogy nyújtok. Elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, belőlem profi táncosnő lesz.
Leérettségiztem és egy táncművészeti főiskolára mentem tovább tanulni. Itt ismertem meg Bryson O'Connor-t, aki egy évvel fölöttem járt. Eszméletlenül jól balettozott, ennek ellenére megvolt a maga férfias tekintélye. Sármos volt, áradt belőle a vad lázadás és bármikor kész volt bajba kerülni, ha szórakozhatott cserébe. Szemet vetett rám, de én nem hagytam magam. Nem akartam abba a hibába esni, amelyikbe anya, ráadásul ez a srác éppenséggel a csalárdságáról és nőcsábász természetéről volt híres. Akartam, de tudtam, hogy csak bántana. Ezért nemet mondtam. Innentől kezdve minden buliban ott volt, ahol én is. Minden kínálkozó alkalmat megragadott, hogy lejárasson a barátnőim és az ismerőseim előtt, míg egy hónap után azok kaptam magam, hogy szerelmes vagyok. Pár napba beletelt, mire színt vallottam. Ő csak nevetett, és közölte, hogy tudta már az elején, hogy sikert arat majd.
Megváltoztattam Brysont. Már nem volt az a csalfa rossz fiú, aki dühében képes volt bárkit agyon verni. Romantikus lett, de csábereje és kisugárzása ugyanolyan maradt. A különbség az volt, hogy engem már soha, semmilyen körülmények között nem bántott volna. De mint minden szép dolognak, másfél év múlva ennek is vége szakadt. Bryson drogokkal kereskedett, én pedig véget vetettem a kapcsolatnak. Iszonyúan fájt, de meg kellett tennem.
Huszonnégy évesen lediplomáztam és Franciaországba utaztam, lévén, hogy kiválóan beszéltem a franciát. Hallottam a Moulin Rougeról és eszem ágában sem volt figyelmen kívül hagyni a lehetőséget, hogy ott tanítsak, konkrétan a koreográfusok között. Csak segítség céljából vettek fel, nem akartam hosszabb távra, mint tanár, szerződést kötni. Nekem épp elég egy pár hónapra. Lakást béreltem a pénzből, amit idáig megkerestem és osztozom ezen egy lakótárssal, név szerint Jennifer Morrisonnal. Huszonkét éves, egyetemi hallgató. Hamar megtaláltuk a közös hangot és lévén, hogy most már kezd helyreállni minden, boldog vagyok. Legalábbis próbálok az lenni.