Szajna part

Egy kopott farmert, egy denevér ujjas fehér, rövid ujjú pólót és egy sportcipőt viselek. Szeretek nőiesen és csinosan kinézni, pláne, hogy régen a szoknyákat ellenségeimnek tekintettem, de táncolni kizárólag kényelmes felszerelésben tudok. Imádom, mikor a teremben kedvemre táncolhatok. Úgy, ahogy én akarok... úgy, hogy nem mások mondják meg, mit tegyek. Nem mindig volt ez így. Öt évvel ezelőtt még tanáraim voltak és nem is gondoltam volna, hogy eljutok valaha idáig. Félénk, kissé megszeppent diákként gyarapítottam a táncművészeti főiskola gárdáját és még csak eszembe sem jutott ellenszegülni nevelőim parancsának. Ahhoz képest, most nekem nem szabad ellenszegülni. Illetve, nem szabadna. Viszont én inkább ápolok baráti viszonyt a tanítványaimmal, mintsem haptákba állítsam őket. Az nem én lennék, talán meg is lepődnének.
Egy pohár eperturmixszal a kezemben sétálok le a Szajna partjára, vállamra fel van akasztva a táskám, melyben balett-cipőm és pár darab CD lapul. Örülök, hogy megkerestek azzal a szándékkal, hogy álljak be a koreográfusok közé. A véremben van a szervezés és a tökéletes összkép megalkotása, viszont némi problémát jelent, hogy más rendezőkkel és tervezőkkel is össze kell dolgoznom. Minél többen vagyunk, annál kevesebb rá az esély, hogy megtaláljuk a közös hangot és dűlőre jussunk. Remélem, azért sikerülni fog.
Már lent sétálok, egészen a folyó szélén, felállok a padkára és egyensúlyozok, megmutatván magamnak, mennyire nincs esély arra, hogy leessek. Kortyolok a turmixból, de nem is vagyok vele tisztában, mennyire rosszul teszem. A szívószál kicsúszik ajkaim közül, ahogy a talaj is lábaim alól. Esetlenül zúgok bele a Szajnába, de szerencsére azonnal megkapaszkodom a szélén, így nem visz tovább a sodrás.
Nem kezdek el hisztizni, mint valami nagyvárosi leányzó, mert a milliókat érő ruháim tönkrementek. Igazából, nem is érnek milliókat. Jó áron vettem, de nem drágán. Egyik kezem a padkát markolja, hogy a sodrás el ne vigyen, míg a másikkal táskámat szorítom, hogy az is velem maradjon. Alsó ajkamba harapva nézek körbe, hogy miként is tudnék kimászni a folyóból.

Mély, öblös hang zúg bele a fülledt nyári levegőbe és én azonnal arra kapom a fejemet, amerről a vélhetőleg férfi idegent érkezni gondolom. A gyomrom görcsbe rándul, lábaim a jeges vízben megremegnek, amit kifejezetten annak számlájára írok, hogy félek, mert nem sokára meglát majd valaki. Valaki, aki teljesen őrültnek fog hinni, amiért a folyóban lubickolok, ráadásul ruhástól. Megszoktam már, hogy Párizsban senki sem enged a magyarázkodásnak. Első látásról ítélnek, sőt nem szabad mentened a bőrödet szavakkal. Nem tudom, miért, talán ezzel is egyel több okuk marad arra, hogy utáljanak. Imádnak gyűlölködni és megjegyzéseket tenni a másikra, ez köztudott, és ebből kezd úgy igazán elegem lenni. De tényleg.
Alig kell pár másodperc az agyamnak, hogy felfogja, kivel van dolga. Illetve, az még talán nem is lenne olyan nagy gond, hogy Charles Ulliel, a színház igazgatója tart felém, akit ráadásul én hihetetlenül nagyra becsülök, de ráadásként még hús-vér ember is. Hús-vér ember, aki bele tud röhögni a szemembe, vagy ellökhet a padkától, segítve a víznek, hogy az elsodorhasson magával. Borzasztó érzés kerít hatalmába, ugyanis a halántékom hirtelen lüktetni kezd, a szívem üteme sokszorosára gyorsul, kezem pedig enyhe remegésbe kezd. Nagyot nyelek, szavait lassan és nehézkesen fogom fel. Szinte nem is akarok rá válaszolni.
- Ó, erre rájöttem én is, Mr Ulliel. Csak tudja, felénk kijelölik az életveszélyes területeket, vagy elkerítik korláttal. - zsörtölődöm, miközben tudom, hogy teljes mértékben igaza van. Elvégre, nekem nem volt annyi eszem, hogy ne táncikáljak a padkán, hát most megnézhetem magam.
Lélegzetvisszafojtva fogadom el a felém nyújtott kezet. Fogása határozott, biztonságban érzi benne apró kezecském magát és ajkaimra is óvatos mosoly kúszik közben. Nem vagyok hozzászokva ehhez a lovagiassághoz. Ám a helyzeten nem sokat javít az egész gesztus, mivel a tény, hogy csurom vizesen állok a férfi előtt, arra próbál kényszeríteni, hogy menten süllyedjek a föld alá. Bárcsak megtehetném...
- Nem, köszönöm. Jól vagyok... a ruháim viszont nem igazán. Ühm, mindegy. Tényleg... én... nagyon köszönöm a segítséget. De, gondolom, most teljesen hülyének néz. - sóhajtok egyet és, ha engedi, elveszem tőle a táskámat. Sosem szeretem a dolgaimat más kezében látni, még ha nem is egy zsebtolvajról van szó, hanem egy talpig becsületes férfiról. Mr Ulliel az első perctől kezdve szimpatikus volt számomra és zavarbaejtően jóképűnek találtam. Talán ezért nézek olyan nehézkesen a szemébe per pillanat is.
- Egyébként, Elizabeth Weston vagyok. Koreográfus... a maga színházában. - nyújtom kezemet, miközben táskámat mellkasom elé vonva próbálom eltakarni felsőtestemet. Elvégre a vizes póló, az vizes póló. Pláne, ha a fehér színről beszélünk...