Chez Clement étteremlánc

-Őőő… ömm… hello! Izé, tudnál nekem egy kicsit segít… ? Nem, nem tudsz… - Életembe nem gondoltam volna, hogy önállósodni, és megtalálni a helyem egy idegen ország fővárosában ekkora kihívás lesz. El kellett volna fogadnom anyáék segítségét, amikor felajánlották, hogy eljönnek velem, és segítenek becuccolni a lakásomba, én mégis mindezt csont nélkül visszautasítottam, mondván, nem lehet annyira nehéz követni a térképen megrajzolt utat, hogy eljussak saját, külön bejáratú, a Moulin Rouge által nekem bérelt kis panellakásomba. Elbíztam magam! Már fél órája, hogy a reptéren bolyongok, és nemhogy a lakásomhoz nem találok el, de még a repülőtér területéről sem tudom, hogy hol kell kijutni.
-Bocsánat! Megtudná mondani… - Immáron már az ötödik ember az, aki levegőnek néz, és igyekszik minél hamarabb lerázni, akárhányszor csak meglátja magam után húzva a két, igencsak méretes bőröndömet, és a térképet a kezembe, ami… mintha…
-Oh my god! – Fejjel lefelé tartom? Csak is én lehetek ekkora balga! Ahogy belegondolok, hogy hány ember röhöghetett eddig ki, zavartan elpirulok, majd kalapomat szégyenemben jobban belehúzom a fejembe, és immáron már jól tartva a repülőtér térképét, megkeresem rajta az „exit” című táblát, és már indulok is célirányosan ahhoz a bizonyos kijárathoz.
A mozgólépcső elején természetes, hogy magas sarkú cipőm sarka beakad a rácsok közé.
-Ahhjj… - Nyögöm, miközben eszeveszett módra ráncigálni kezdem a cipőm sarkát, amin vannak, akik jót derülnek, egyesek pedig csak fejet rázva szemet hunynak tettem fölött. A csigaevők tényleg annyira tökéletesek, hogy ilyen egy nővel sem fordult eddig még elő soha az életben?
Egy férfi szerencsémre megelégeli, hogy már fél perce mögöttem kell toporognia, és feltartom a mozgólépcső felé vezető sort, így hát lehajolva, egyszerűen csak megfogja a cipőm sarkát, és kihúzza a rácsok közül. Lelkesen, megkönnyebbülten mosolyogva hálálkodom neki, mire csak félrelök az útból, és elém tolakodva meg is kezdi útját lefelé. Francba! A mozgólépcsőn szégyenkezve hajtom le a fejem, miközben próbálom nem értelmezni és a saját nyelvemre lefordítani a mögöttem sorakozó utasok suttogásait. Végül átlépve az ajtó küszöbét, megkönnyebbülten felsóhajtok, és a szememre húzom a szemüvegem. Ahogy szemeim lassacskán megtalálják a távolból kimagasló Eiffel tornyot –amit mindig is szerettem volna látni-, hirtelen úgy érzem, mintha hazaérkeztem volna. Ha nem akarnám még az eddigieknél is jobban lejáratni magam, akkor örömömben most biztos addig sikítanék, ameddig el nem megy a hangom. Nos, de lássuk mi a következő lépés! Azzal, hogy kitaláltam a reptérről még semmi nincs megoldva. A főváros térképére vetek egy pillantást, ahol már látom is annak a busznak az útvonalát, ami majd elvisz a lakásomig. Felpillantva a térképről, a lépcsők tetejéről kezdem el keresni a busznak a megállóját, amit pár méterre tőlem meg is találok.
Két méretes bőröndömet magam után húzva, kezdek el átfurakodni a hatalmas tömegeken, ami az emberekben úgy tűnik, hogy nem kis felháborodást kelt, de mit tudnék tenni? Még nem növesztettem szárnyakat! Szerencsére pont közvetlen a busz indulása előtt sikerül feltornásznom magam az igen csak megtömött buszra. Ahogy elindul és zötykölődni kezd, a hatalmas tömeg nem egyszer felken az ajtónak az üvegére, amit csak egy erőtlen nyögéssel kommentálok és még én kérek elnézést az engem összelapító emberektől. Még a gombot is alig érem el, hogy megnyomjam, jelezve a leszállási szándékom. Amint az ajtó kinyílik, valósággal kidőlök a buszból, magam után rántva mind a két bőröndömet. A megállóban megállva, leporolgatom fekete rövid nacimat és fehér toppomat, majd körbenézve…
-Hol az a panel együttes? Én… és az a kávézó? Nem is itt kellett volna leszállnom. – Állapítom meg tehetetlenül forgolódva, idétlenül forgatva a térképet közben a kezembe, majd hogy ne lássák rajtam, hogy milyen elveszett vagyok, áttérek a járdára, megindulva valamerre egyenesen, a nagy hőségtől azonban megállásra kényszerülök, és hogy kicsit pihenjek, kiülök a járdaszegélyre, így kémlelve a tömeget a napszemüveg és kalap mögül.

Nem hittem volna, hogy ennyire nehéz lesz ez az egész, de hozzá kell szoknom, hogy egyes országokban, kultúrákban a nép előszeretettel kinézi maguk közül a betolakodónak kezelt, egyszerű bevándorlókat, vagy éppen turistákat, akik csupán csak azért jönnek ide, ebbe a csodás, megannyi szépséget rejtő országba, hogy egy kicsit kikapcsoljanak és pihenhessenek.
Mindig is érdekeltek a franciák. A szokásaik, a kajáik, híres műalkotásaik, mégis úgy érzem, hogy az itt élő társadalmat nem fogom túlságosan a szívem csücskébe zárni. Talán pár év múlva, amikor már én is beolvadok közéjük, nem fognak úgy kezelni, mint egy veszélyes vírust, amitől jobb, ha távol tartod magad. A mozgólépcsős kis affért követően viszonylag hamar kikerülök a reptérről, és pillanatokon belül már a buszon is találhatom magam, ami majd pont az újdonsült kis lakásom előtt fog lerakni, ha minden igaz. Az utazás viszont nem olyan kényelmes, mint ahogy mindig is gondoltam.
Kínzó perceket élek át a hatalmas tömeggel egy helyre zsúfolódva, míg a jármű meg nem áll. Amint ez megtörténik, szó szerint kidőlök a buszból, és csak az utánam következő, leszállni kívánkozó tömeg az, ami felfog, mielőtt még eldőlhetnék a bőröndjeimmel együtt, mint holmi teletömött krumplis zsák. Ahogy a buszmegállóban állok és nézelődök tehetetlenül, hogy ez a hely cseppet sem hasonlít a leírtakhoz, még a napszemüveget is lejjebb húzom az orromon, hogy meggyőződhessek arról szabad szemmel is, hogy én most tényleg eltévedtem-e, vagy csak képzelődöm. Egyértelműen a legelső feltételezésem érvényesül, ami nagyon rossz egy olyan lányra nézve, aki még Londonba is alig tudott néha napján bejutni a családi tanyáról. Az egyre inkább kényelmetlenebbé váló magas sarkúmban áttopogok a járdára, egyáltalán nem figyelve már oda arra, hogy egyenes és nőies-e a tartásom. Nem akarok már semmit ebben a kutyahőségben, mint beérni a légkondicionált lakásomba, és aludni, na meg zuhanyozni egy nagyot.
Mielőtt tovább mennék, leülök egy kicsit a széles járdának szegélyére, bőröndjeimet magam mellé támasztva. A térképet az ölembe veszem, és félrebiggyesztett szájjal, nyöszörögve vizslatni kezdem, néha tehetetlenségemben, a melegtől fújtatva, fel-felpillantva. A legutóbbi ilyennél akad meg tekintetem egy előttem guggoló… JÉZUSOM!
-Nem… őőőő… vagyis, de… igen… - Rázom meg hirtelen támadt zavaromban a fejem, és hitetlenkedésem végett, ami csak is arra vonatkozik, hogy szinte lehetetlennek találom, hogy egy normális ember is él ebben az országban.
-Kérem… - Pislogok rá, aztán felugorva, és feldöntve a nagy lendületben az egyik bőröndöm –mire csak idiótán vigyorogva nézek utána-, felé nyújtom a kezem. Nem tudom, hogy itt mi a szokás. Ha már franciák, lehet itt a kézcsók? Elvégre, ők nagyon tisztelik és imádják a nőket, vagy mi…
-Kendra vagyok. Ééés… aa… azt hiszem egy kicsit… - Ekkor körbepillantok, mintha még nem tettem volna meg számtalanszor már mióta itt ücsörgök.
-… eltévedtem. – A nagy csendben felállítom az eldőlt bőröndöt, és összepréselt ajkakkal felé nyújtom a térképem.
-Ezt a helyet keresem. – Bökök végül rá a térképen a bekarikázott pontra, aztán remegő ajkakkal, segítség kérően felpillantok rá.

Mivel más nem jut egyenlőre eszembe, egyszerűen csak ledobom magam az üres járdaszegélyre és tehetetlenségemben újra és újra átforgatom a kezemben a térképet, ami Párizs utcáiról, tereiről készült, mégis úgy érzem, mintha valami kínai betűkkel telerótt papírlapot fognék. Átláthatatlan, és bonyolultabb, mint bármi, ami eddig a kezem ügyébe került. Rosszabb és megtanulhatatlanabb még a francia nyelvtannál is, amire teszem hozzá szükségem lesz. Itt anélkül –és persze a színpadon sem-, fogok tudni megélni. Nem akarok kudarcot vallani, ha már felvételt nyertem a társulatba és képes voltam ilyen messzire, egy külön országba költözni a szüleimtől.
Amikor rájövök, hogy a térkép nem fog megváltozni, akárhogy is nézem, egyszerűen csak rákönyökölök a térdeimre, és sóhajtva a tenyereimbe ejtem az állam, így várva valamiféle csodára, égi áldásra, a kis villanykörte felgyulladására a buksimba, hogy hátha eszembe jut valami megoldás hirtelenjében. Már-már az is megfordul a fejemben, hogy megkeresem a buszt, visszamegyek a kiindulási pontomhoz, a reptérre és újra kezdem az egészet, amikor –mintha csak meghallgatták volna az égiek az imámat-, egy segítőkész, hmm… férfi elém guggol. Elég rokonszenvesnek tűnik, és az a mosoly…
Kisebb hebegés, habogás, értelmetlen, szánalomra méltó dadogást követően végül csak-csak sikerül a tudtára hoznom, hogy én bizony eltévedtem, és nagyon örülnék neki, ha tudna segíteni. Nyilván sokkal jobban mozog Párizsban, főleg, hogy Francia származású.
-Pierre… Tipikus Francia név. Nagyon sokat olvastam már az itteni névadásról, és szerintem rengeteg szép, és ritka név van a franciában és… - Pillanatok alatt lelkes csacsogásba kezdek. Csak akkor állítom le magam, amikor látom azt a bugyi nedvesítő vigyort az arcán, és rájövök, hogy már legalább fél perce csak az én szám jár.
-Bocsánat! Tudja, hosszú utam volt és már órák óta nem beszéltem senkivel. Mindenki annyira goromba és ellenszenves az „újakkal”. – Mentegetőzöm, és mire eljtu a tudatomig, hogy micsoda őrültséget mondtam már megint, addigra már késő, és nem tudom visszaszívni. Annyit szidom szegényeket, hogy még a végén azt fogják terjeszteni rólam, hogy rasszista vagyok és máglyára vetnek.
-Mindegy, felejtsük el! – Hajtom le a fejem, zavaromban megdörzsölve a nyakam, nyelve egy nagyot. Meglepő, hogy ezek után a meggondolatlan szóbotlásaim után még arra is képes, hogy felajánlja, hogy eldob kocsival oda, ahova eredetileg is indultam. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy mi van, ha valami hidegvérű gyilkossal van dolgom, de a szemei… a szemei azt bizonygatják, hogy nincs mitől félnem. De mégis… nem hiába neveltek anyáék úgy ahogy!
-Honnan tudhatnám, hogy nem fog megölni, és kidobni a hullámat egy eldugott sikátorba? – Nézek rá összeráncolt szemöldökkel, kissé csipkelődő hangon, majd megmarkolom két bőröndöm fogantyúját.
-Meghívom egy mojitora, ha már ilyen segítőkész és még haza is vinne. Közben egy kicsit mesélhetne is magáról, hogy biztosra menjek, tényleg nem lenne képes kinyírni. – Mosolygok rá, és elindulok, a bőröndjeimet magam után húzva. Remélem, hogy ő tud valami olyan helyet itt, ahol lehet mojitozni.

Ahhoz képest, hogy milyen egy nyuszi voltam, amikor leszálltam a gépről, és arra került a sor, hogy valakitől segítséget kérjek, most olyan bátran, és fellelkesülve kezdek el a rövid és gyors bemutatkozás után csacsogni össze-vissza mindenről Pierrevel. Talán tényleg csak az teszi, amire hivatkoztam, amivel próbáltam kimenteni magam, még pedig a hosszú repülő út, ami alatt senkivel nem tudtam egy rendes szót sem váltani, én pedig ugyebár nem a csendességről, és szűkszavúságról vagyok híres… Ameddig lelkesen arról csivitelek neki, hogy mennyit olvastam a Franciaországban történő névadási szokásokról –és persze minden másról is-, szinte észre se veszem, hogy hogy belemerültem a beszédbe és, hogy Pierre minderre csak széles vigyorral az arcán reagál.
Be is fejezem gyorsan és nem kell sok ahhoz, hogy még a szám elé is kapjam a kezem, mintha ezzel visszafojthatnám a már kimondott szavaimat.
-Bocsánat, de tényleg! Nem tudom, hogy mi volt ez… - Veszek egy mély levegőt, hogy kicsit lenyugodjak hirtelen zavaromban. Ebben –furcsa-, de még kezének érintése is segít, ahogy vállamra csúsztatja egy pillanatra a tenyerét. Minderre felbátorodva el is mosolyodom –amolyen fogkivillantós vigyorral-, így pillantva fel rá, ám csak nem tudom befejezni és egy újabb oylan mondat hangzik el, amit talán jobb lett volna magamba tartani. Szószátyárságomra csak felsóhajtok, és kissé meglepődöm,hogy alig pár percre, hogy ismerjük egymást, de feljánlja a tegeződést, ahogy kicsivel később az ingyen fuvart is.
-Nos, ez teljesen jogos! Olyan nagy a tömeg! Durvább, mint ami Londonban vagy Bristolban szokott lenni. – Le is veszem a napszemüvegem, hogy újra körbenézhessek és, hogy hozzászoktassam a szemem a napfényhez, na meg így azért illedelmesebb beszélgetni valakivel és felvenni az illetővel a szemkontaktust.
-Oké, lazítok. – Veszek egy újabb mély levegőt, és még mindig nem akarom elhinni, hogy képes lenne haza dobni, csak azért, mert eltévedtem. Egy kicsit bűzlik nekem ez a dolog, hiszen azért nem kevés benzinbe kerül, míg odáig elfurikázik, majd vissza, ki tudja, hogy milyen messzire, na és persze a szüleim óvó-féltő szavait sem hagyhatom figyelmen kívül. Hiába, de belém nevelték, hogy idegen autójába soha!
-Őőő velem egykorú? Hány éves is vagy? – Kérdezem nagyokat pislogva. Tanár? Tánctanár??? Pedig alig néz ki tőlem idősebbnek. Ezeken mélázva jut eszembe, hogy illetlenség volt, amit kérdeztem, de már oly’ mindegy ez is.
-Ne, hagyd már! – Mondom, miután alighogy elindulunk, megragadja az egyik bőröndömet, látszólag ragaszkodva ahhoz, hogy majd ő hozza nekem. A jelek szerint azonban teljesen hajthatatlan a pasi, és ragaszkodik ahhoz, hogy legalább ennyit had segítsen. Ahogy haladunk a végeláthatatlan járádn a butkok, és vendéglők, kávézók mellett, ő mindenről beszámol és mindent bemutat. Kicsit úgy érzem magam, mint egy turista –amiben sok igazság rejlik-, de legalább ingyen „kaptam” egy idegenvezetőt. Lelkesen, vadul bólogatok minden egyes elhangzott mondat után, mikor odaérünk egy hangulatos kis iszogatós, fedett, mégis szabadtér „vikillóhoz”, ahol leültet egy kétszemélyes asztalhoz, ő maga pedig elviharzik a pulthoz, két mojitoval térve vissza. Mielőtt a koktélból akárcsak egy kortyot is szürcsölhetnék, előhúzom a pénztárcám és kicsúsztatom elé az árát.
-Arról volt szó, hogy én hívlak meg. És nem, semmiképpen nem utasíthatod vissza, még csak lovagiasságból sem! Ennyi jár. – Hadarom el, mielőtt még ellent mondhatna, és addig ott tartom a pénzt, ameddig el nem rakja, aztán megfogom két ujjammal a szívószálat, és szívni kezdek a koktélból, ahogy hallgatom őt. Egyre érdekesebb dolgok látnak napvilágot, és igyekszem nem közbevágni. Amikor a végéhez ér, akkor kérdezek csak.
-A… nagyapád? És az apád? A szüleid? Velük mi a helyzet? Már, ha nem vagyok túl tolakodó… - Áááá nem, egy kicsit sem!
-Már másodjára említed ezt a táncos dolgot. Iskolában tanítasz? Milyen fajta táncot? – Érdeklődöm, közben egy újabbat kortyolok, ám amikor megkér arra, hogy meséljek neki magamról, kis híján visszaköpöm a koktélom. Hogy kezdjek bele úgy, hogy a kínos részleteket kihagyhassam?
„Van 3 nővérem, akik nem mellesleg ikrek. Az egyik egy istenhívő idióta, aki kolostorba vonult, a másikat felcsinálta valaki és már a 2. gyerekével terhes, a harmadik pedig leszbikus, az apám néha úgy viselkedik, mint egy pszichopata, anya meg olykor már-már ijesztően kedves mindenkivel.” Ez így még sem jó.
-Khmm… színművészeti gimit végeztem, elvileg valami… színészpalánta vagyok és… a Moulin Rougeból kaptam felkérést miután látta az igazgató az egyik szereplésemet, és… bevettek maguk köz, vagy mi. Most pedig itt vagyok. Kaptam egy lakást, amit a színház áll. – Vonok vállat, mintha ez olyan kis semmiség lenne. Többet akarok. Nem csak egy színész palánta akarok lenni, hanem olyan nagy, mint Marilyn Monroe is volt.