Raktárak

Azt hiszem, hogy nyugodtan mondhatom azt, hogy életem egyik legjobb hétvégéjét hagyhatom magam mögött. Pierrevel tölthettem a szombatot és vasárnapot is, ez pedig mindennél többet ér, hiszen kevés időnk jut egymásra, és a magánéletünkre is egyaránt. Van, hogy napestig bent van, és hajtja a népet –főleg amikor vészesen közeleg egy-egy fellépés-, és csak éjfél tájékán látom viszont, akkor is csak addig, ameddig be nem dől az ágyba, ugyanis onnantól kezdve csak az a kép tárul szemeim elé, amint kimerülten húzza a lóbőrt. Sóhajtva helyezem varrógép alá a következő anyagot, ami megvarrásra kell, hogy kerüljön. Egyszerű minta alapján dolgozok, amiből persze a végére valami teljesen más kreálódik, olyan egyedi darab, aminek köze sincs ahhoz, amit alapul elém raktak, de ameddig nincs panasz a munkámra, addig nem aggódom olyanokon, hogy kreatív fantáziámnak hála, teljesen eltérek az eredeti céltól.
-Csajok, ebből a bordó anyagból kéne még legalább két doboz. – Kiált be Bianca a szorgosan dolgozó tömegbe. Képzeletben már olyan parányira húztam össze magam, hogy mikroszkóppal sem lehetne megtalálni. Hogy erre miért van szükség? Azért, mert örökös célpontja vagyok Biancának. Akárhányszor valami hálátlan feladatot kell végre hajtani, valamiért mindig én leszek a szenvedő alany. Esküszöm, már-már kezdem azt hinni, hogy élvezi, hogy ugráltathat és, hogy felettem van beosztva.
-Ne csináljuk már lányok! Csak az alagsorba kell lemenni. Liftkulcsa pedig mindenkinek van… - Folyatja, már-már idegszálakat tépő, nyafogó hangon. Kezem egyre gyorsabban kezd el járni, hogy lássa, eléggé benne vagyok most ahhoz a munkában, hogy csak úgy itt hagyjam. Nagyot nyelve káromkodok magamba, amint megérzem hátamba fúródni éles tekintetét.
-Rose, kérek… Majd azt én átveszem! – És célba talált! Alighogy értelmetlenül dadogok valamit, és a többiek –mintha csak baromfiudvarba lennénk, és én lennék a különc tojótyúk köztük-, jót mulatva ezen, cincogva kuncogni kezdenek, ő már lök is el a géptől, jelezve, hogy igazán elindulhatnék már.
-Mennyi kell akkor? Két doboz? – Kérdezek vissza flegmán, dühösen köpve a szavakat, és amikor bólint, már ki is viharzok a dolgozó szobából. Még hallom, ahogy a többiek jót derülnek a szituáción –ami számomra nem tűnik olyan mulatságosnak-, aztán már indulok is, megrohamozva az első liftet, ahol szabadon kikáromkodom magam, egészen addig, ameddig le nem érek az alagsorba, ahol rögtön pánikszerű félelem tör rám, látva a pislákoló fényű lámpákat. Lépteimet sietősebbre véve, somfordálok be a raktárba, ahol kutatni kezdek a kért anyagok után. Az ajtó hangos csapódása azonban az összes vért megfagyasztja az ereimben.
-Ba*us! – Nyögöm kétségbeesetten. Elfelejtettem, hogy belülről nem lehet kinyitni, és, hogy ki kellett volna támasztanom azzal a kukával. Utálom a bezártságot!
Ledobom a kezembe került dobozt, és oda szaladok az ajtóhoz, elkezdve dörömbölni rajta.
-Hahó! Van itt valaki? -

Rosaline

Pár percet késve, de beérek a színházba. Legelsőnek a büfé felé veszem az irányt, ahol kérek egy narancslevet, és odaadom a pénzt, majd mosollyal az arcomon megyek az öltöző felé. Lekapom a ruhámat, felveszem az edző cuccomat, végül a cipő is fölkerül a lábamra. Minden cuccomat "szépen" behajigálom a szekrényebe, mint ahogy az lenni szokott, majd magam mögött hagyom a helyiséget. A színpad felé haladva elkezdem kinyitogatni az üveget, iszok belőle egy- két kortyot, és addigra már rég a színpadon állok. Az üveget lerakom az egyik sarokba, és Pierre instrukcióit figyelem. Azt is csinálom amit kell, majd egy kicsit megállok, megtörölgetem a pólómban az arcomat, és az üvegemért nyúlok. Iszok egy kortyot, de azzal nem számolok, hogy egyik társam a forgás közben ügyesen meglök, és az üveg tartalma a földön köt ki, nagy része pedig a pólómon. Felpillantok a társamra, majd lerázom a kezemről a narancslének minden cseppjét, de, ahogy az a nagykönyvben nem van írva, testvérem által le leordítja a fejemet, hogy talán nem a színpadon kéne innom, és most mehetek a raktárba a felmosóért. A lépcső használata nélkül kerülök le a a színpadról, majd még egy mérges tekintetet váltok a testvéremmel, majd zsebre dugott kézzel kullogok a raktár felé. Most, kivételesen nem használom a liftet, inkább a lépcsőzést választom, hogy minél később érjek vissza a próbára. Ráérősen kullogok lefele, majd amikor leérek, a lámpa pislákolására leszek figyelmes. Egy kis időre megtorpanok, aztán nem is törődve vele megyek tovább. Ahogy egyre jobban közeledek a raktár felé, ajtócsapódást hallok, majd egy lány hangját, amint segítségért kiállt. Kezd gyanús lenni a dolog, és, ahogy megállok a raktár előtt, egy nagy csapódást hallok az ajtón. Hátrahőkölök, és a dörömbölést ismét egy ordítás követi. Lassú léptekkel megyek oda, és megpróbálom kinyitni az ajtót, hogy mind a kettőnk helyzetét megkönnyítsem. De az viszont nem nyílik. Többször is megpróbálom, húzom, vonom, de semmi.
- Nos, van egy rossz hírem. Az ajtó nem akar kinyílni, szóval egy ideig ott fogsz kuksolni, de mindent megteszek az ügy érdekében. -mondom még mindig az ajtót buherálva.

Egyszer biztos, hogy saját kezűleg fogom megtépni Biancát, vagy ami jobb, be fogok merészkedni hozzá, amikor alszik, és egy párnával fogom megfojtani.
Édes bosszúm tervezgetése közben érzem csak meg, amint mindig szúrós, nagyképű, fölényeskedő tekintete a hátamba vésődik. Olyan, mintha valami kést fúrnának egyszer mélyebbre és mélyebbre a hátamba. Annyira idegesít már csak a puszta jelenlétével is, hogy már-már fizikai fájdalmat érzek, akárhányszor csak rám néz, vagy kiejti a száján a nevemet, úgy ahogy most is. Irritáló, érdes hangját meghallva, be is húzom a nyakam, és még attól is nagyon kevés választ csak el, hogy felszisszenjek.
A parancsának viszont nem mondhatok ellent, akár tetszik, akár nem. Igaz, hogy sokkal, de sokkal régebb óta vagyok már itt nála –hiszen már 15 éves korom óta idejárattak anyáék nyári gyakorlatra, és év közbeni munkára is, hogy minél jobb legyek-, de mégis csak ő az idősebb, és mivel a felettesem, ezért egy rossz szavam se lehet. Nem fogja érdekelni az igazgatót, hogy egykor anyám és apám is a színház szerves tagjai voltak. Ha panasz érkezik rám Biancától, úgy fog kiröpíteni az egész Moulin Rougeból, mint macskát sz*ni.
Igyekszem elkerülni a grimaszvágásokat, és minden mást, amivel kifejezem nemtetszésemet. Helyette csak szó nélkül elindulok a raktárak felé, magam mögött hagyva a kotlós tyúkok idióta röhögcséléseit. A liftben alaposan kikáromkodom magam, és az alagsorba érve, csak megforgatom a szemeimet, hogy azt az egy nyomorult lámpát még mindig nem voltak hajlandóak helyrehozni a karbantartók. Amint elindulok a hosszú, végeláthatatlan folyosón, egyik kezemmel megmarkolom ócska, fehér, munkás pólóm alját, hogy eloszlassam a félelmemet, ami mindig rám telepszik, akárhányszor csak erre járok. A baj viszont csak akkor üt be igazán, amikor lelkesen kutakodni kezdek a bent lévő cuccok között, az ajtó pedig egyszerűen csak becsapódik mögöttem.
-Pazar! – Fújtatok idegesen, és az ajtóhoz szaladok, elkezdve a dörömbölést. Hátha van akkora szerencsém, hogy erre jár valaki, és meghall. Nem telik bele sok időbe, a kiabálásom eredményt hoz, még pedig amint hallom, Ron személyében.
-Ron… Én vagyok az! Rose. – Kiabálom ki, hogy azért tisztában legyen vele.
-Engedj ki innen! – Nyöszörgöm, homlokomat az ajtóhoz döntve. Hátrébb lépek, amint a kilincs mozogni kezd, eredménytelenül.
-Mi az, hogy itt kell maradnom? Ron, csinálj valamit! Törd be az ajtót, vagy szereld le a kilincset, vagy mit tudom én! – Rontok neki vállammal az ajtónak, amivel csak azt érem el, hogy az említett végtagom irgalmatlanul sajogni kezd.

Pierre & Rose

Az innivalóm kiöntését követően rögtön agyon lettem szidva Pierre részéről, majd leküldött a raktárba. Nem sokat vacakolok, máris elindulok. Csak szép lassan, hogy minél később érjek vissza, a lépcsőt választom. Komótosan sétálgatok lefele a lépcsőn, majd ahogy leérek, egy kicsit megtorpanok, mert ajtócsapódást hallok, utána meg ordibálást. Tágra nyílik a szemem, és a hang irányába araszolok. Megállok közvetlen az ajtó előtt, a kilincsre tapasztom a kezemet, ekkor egy nagy csapódást hallok az ajtón. Hátra hőkölök, és ismét megpróbálom kinyitni. Közlöm a bent ragadt Rose- val, hogy egy kis ideig ott kell maradni, ameddig találok a dologra megoldást.
- Persze, egy kő kemény acélból készült ajtót be tudok úgy törni, hogy neki megyek. Végül is, teljesen logikus... -mondom, és a kezeimet a tarkómra helyezem, ahol összefonom az ujjaimat, és a kilincset bámulom.
- És mivel szereljem le, amikor a szerszámok is bent vannak? -kérdem sóhajtva, majd ismét elkezdem rángatni, de semmi. Amikor ismét csapódást hallok, a homlokomhoz kapom a kezemet.
- Attól még, hogy nekirohansz szerencsétlen ajtónak, nem lesz jobb, csak a vállad fog fájni. De ezt már biztos érzed. -mondom megrázva a fejemet, a kezemet a kilincsre rakom. Közben valaki más is lejött, biztos hallotta a szerencsétlenkedésünket a csöveket keresztül. Nem sokkal később Pierre- t látom meg magam mellett.
- Nekem semmit, inkább csak Rose- nak... -mondom ,és odébb állok, hogy utat adjak neki az ajtóhoz.
- Hát mit tudom én, hogyha vele lettem volna, akkor nem gondolod, hogy én is bent lennék? -teszem fel neki a kérdést, megrántva a vállamat.

Bianca miatt 220-as vérnyomással tartok le a liftben a megátalkodott raktárakhoz. Az biztos, hogy ha visszamegyek, levágom eléjük a dobozokat és onnantól kezdve semmit nem leszek hajlandó csinálni, főleg ha ez alatt az idő alatt Bianca már végzett is a rám kiszabott, tőlem átvett feladatommal. Szépen fogni fogom a cuccaimat, beköszönök Pierrehez, és haza battyogok. Elég volt ennyi mára a szeplős fejéből! Még sok is!
A raktárhoz hamar odaérek. Nem tétovázva, lépem át a küszöböt, hogy minél hamarabb végezhessek, kimenjek innen, végül haza térhessek. Majd maximum összedobok valami vacsit, mire Pierre hazaér, hogy kiengesztelhessem azzal, amiért nem vártam meg, és nem tudtunk együtt hazamenni.
Lelkesen forgatom a dobozokat, egészen addig, ameddig a szívem le nem áll egy pillanatra a csapódás végett. Ijedten kapom a csukott ajtó irányába a tekintetem. Tudtam, hogy ki kell támasztanom. Mégis, hogy felejthettem el? Odaszaladva hozzá, dörömbölni kezdek rajta.
Csak azért sikerül valamelyest megnyugodnom, mert ezer szerencsémre Ronan pont erre járt, és volt olyan udvarias, hogy még meg is állt. Már csak a „hogyan továbbot”, kéne valahogy kitalálnunk.
-Mi lenne, ha nem próbálnál meg „megnyugtatni” azzal, hogy az ajtó ráadásul még betörhetetlen is? – Nyöszörgöm kissé ingerülten az ajtó másik túloldaláról, aztán a lehető legnagyobb hülyeséget viszem véghez, amit csak tehet a kétségbeesett ember ilyenkor. Nekifutásból nekirontok az ajtónak. Pillanatokon belül, lüktető vállam által, immáron már személyesen is megtapasztalhatom, hogy tényleg nem csak holmi vacak, ócska faajtóról van szó.
-Áuuu… mit tudom én? Keress akkor egy… karbantartót. – Közlöm vele az első ötletet, ami hirtelen az eszembe ötlik, a fájdalomtól sziszegve, és mindvégig a vállamat szorongatva.
-Várj! Gondolkozom, hogy hogy szedtek ki innen, amikor 15 évesen szorultam be… - Mondom, aztán elhallgatok, amint Ronan hangjához még egy társul. Az ajtóhoz ugorva, fülemet az ajtóra szorítom, hogy megtudjam, biztosan jól hallok-e.
-Pierre? – Hangomból hallhatják, hogy valamelyest megkönnyebbültem.
-Jól vagyok. – Ekkor lopva fájó végtagomra pillantok.
-Hé! Most ne veszekedjetek! – Csapok rá ököllel az ajtóra, mivel még idebent is érzem, hogy kezd feszültté válni köztük a légkör.
-Várjatok… - Szólítom fel ár őket, és elindulok az ócska bádog szekrényekhez. Kirántva az egyiknek az ajtaját –mivel ez is csak így nyílik-, benyúlok, hogy szerszámot keressek, mikor valami nagy és undorító nyugodtan galoppolni kezd a karomon. A pók láttán keservesen visítani kezdek, és ugrálva rázogatni kezdem a kezem, lábaimmal össze-vissza topogva, hogy ha lehet, akkor össze is tudjam taposni azt a dögöt.
-Egy… ba*ott nagy pók az! – Visítom, majd undorodva felemelem a lábam, megnézve cipőm talpán a kilapított csúfságot. Megvárom ameddig normalizálódik a szívverésem, aztán újra benyúlok. Kiveszem az első két dolgot, amire sikerül rámarkolnom. Egy méretes csavarhúzó és egy kombinált fogó féleség az. Ezt követően az ajtó irányába nézek, ami alatt elég nagynak tűnik a rés, hogy ezek kiférjenek ott. Visszasietve, letérdelek, és elkezdem mind a két szerszámot kilökni nekik.

Miután az innivalómnak a nagy része a földön köt ki, sikeresen elérem azt, hogy le vagyok küldve a raktárba. Rögtön megyek is, mert a hajtás- pajtásnak köszönhetően teljesen kifáradtam, ezért tarthatok egy kis szünetet. Hogyha már ennyire ki vagyok fáradva, akkor a legértelmesebb megoldás az lenne, hogyha a lifttel mennék, mert az gyorsabb is, és csak állni kell egy helyben, ameddig meg nem érkezünk a kiválasztott szintre, de én mégis a lépcsőt választom, de csak azért, hogy ellóghassak az óra egy kisebb részéről. Mintha nem lenne semmi dolgom, lassan kullogok lefelé a lépcsőkön. Az utolsó lépcsőfokról lelépve, egy nagy ajtó csapódását hallom. Összeráncolom a homlokomat, és megközelítem a raktárat, hátha onnan jött a zaj. És onnan jött. Elkezdem rángatni az ajtót, amikor kiabálást hallok, de semmi nem történt. Közlöm, hogy ez van, egy ideig ott kell maradnia.
- Hát, de most mit vártál? Mi vagyok én, Hulk, hogy csak úgy döntöm kifelé az ajtókat. Ez egyértelmű, hogy betörhetetlen. -mondom, majd egy nagy csapódást hallok, ami annak a jele, hogy Rose felkenődött az ajtóra. Nem tudom, hogy mire számított. Hogyha én a magam mit tudom én mennyi kilójával nem tudom betörni, akkor ő azzal a csöppnyi kis 45- 50- el, hogy a rákba tudnád betörni a megközelítőleg 100 kilós ajtót?
- Csak még jobban bepánikolnál, mert egyedül maradnál, és még kevesebb lenne annak az esélye, hogy valaha az életben ki tudsz majd onnan jönni. -mondom nekidőlve a falnak, majd lecsúszok azon, és leülök a földre. Amikor közli velem, hogy hagyjam gondolkozni, hangosan felnevetek.
- Szóval akkor te nem vagy túl jóban ezzel a raktárral, hogyha már 15 évesen beszorultál. Megtanulhattad volna, hogy azt a fránya vaskukát oda kell tenni elé, hogy még csak véletlen se csapódjon be. -mondom, közben hallgatózok, mert, mintha lépteket hallottam volna. Máris megjelenik a vasszekrény méretű testvérem, aki máris elkezd pánikolni, és mérgelődni. Rögtön egymás torkának esünk, de Rose lecsitít minket, és amikor Pierre mondja, hogy csak a szeretetünket fejezzük ki, csak röhögve bólintok.
- Már megpróbálta. Neki szaladt az ajtónak, és még neki áll feljebb. -mondom feltápászkodva a földről, és leporolom a tenyeremet. Csak állunk, és nézünk egymásra bután, amikor a csöndet Rose ordibálása töri meg. Mind a kettőnk az ajtónak támaszkodva hallgatózik, hogy mi történt. Aztán amikor meghallom a bók szót, lehajtom a fejemet, sóhajtok egyet, és a falnak támaszkodok. Aztán hallom valamilyen szerszámnak a csattanását a földön, és az ajtó alatti kis részre nézek. Egy kombinált fogó és egy körülbelül 5- ös méretű csavarhúzó. Hát, látszik, hogy nő.
- Na várj, megpróbálom én is. Nem, mintha sokra mennénk majd vele, de azért próba szerencse. -mondom odébb lökve testvéremet, majd erősen megmarkolom a kombinált fogót, összeszorítom a számat, és teljes erőmből csavarni kezdem, de semmi nem történt.

Fejben, szépen sorjában el is tervezem, hogy milyen sok mindenre időm lesz, ha hamarabb szabadulok ma pár órával, mint általában. Így legalább olyanokra is lesz időm, amire egyébként hétköznap egy percem se marad. Túl sok a két srác koszos zoknija, és ezek mind-mind bűzölgő, fűfoltos hegyekben állnak a szennyes kosárban, vagy éppen már-már folynak ki belőle. Pedig hányszor mondtam már nekik, hogy ha a kertben dán-kórosat akarnak játszani, akkor azt mindenképp mezítláb vagy papucsban tegyék, de semmiképp NE FEHÉR, TISZTÁN MOSOTT ZOKNIKBA!!! Oh a francba!
Nem is tudom, hogy hogy juthattam el a szerencsétlen beszorulásomtól, egészen az otthoni mosatlan göncökig. Nem, mintha az megnyugtatna idebent, hogy otthon halmokban áll a szennyes ruha… Ronan hangja viszont annál is inkább. Így legalább tudom, hogy nem fogok életem végéig itt maradni bezárva, mint egy életfogytiglanra ítélt rab, hanem ki fog találni valami megoldást rövid időn belül. Legalábbis ebben bízom… Vészjósló szavai azonban mindenről árulkodnak, csak arról nem, hogy hamar ki fogok tudni innen szabadulni. Pazar egy újabb tényező, ami miatt jogosan hagyhatom, hogy a vérnyomásom, és az idebenti félelmet keltő hely miatt az adrenalin szintem is a magasba ugorjon.
-Ronan, csak… csak maradj csöndbe kérlek és ne idegesíts! – Szólok rá. Az újabb megnyugvás hullám azonban szerencsémre hamar érkezik, még pedig nem más, mint Pierre jelenlétében, aki még az ajtó túloldaláról is képes valamelyest lenyugtatni, Hihetetlen, hogy mire képes a szerelem és az egymásra hangoltság, nem? Hangosan szakad ki egy megkönnyebbült sóhaj a tüdőmből, amikor a Kedves szavakban is a tudtomra hozza, hogy tényleg ő az és nem holmi, a Harry Potterből kilépett dementor. Ezek után egy rövidke ideig hallgatom testvéri civódásukat, aminek a feszültsége lassan rám is áttelepszik, amit nem tűrök szó nélkül, szóval még így az ajtón keresztül is szétcsapok köztük.
-Tényleg elég legyen már! – Ütök rá még egyet ököllel az ajtóra, amit már jobban megérzek, mint az előzőt, de próbálom szó nélkül tűrni.
Ron szavait hallván rögvest nyílik a szám, hogy tiltakozhassak.
-Nem igaz! Illetve, vagyis… na jó, de. Neki futottam. – Ekkor összepréselt szájjal megnyomogatom a még mindig zsibbadt vállamat, amire este biztosan masszírozást fogok kérni Pierretől, mert… mert csak. Ekkor újra körbepillantok, szemeimet rátapasztva az egyik bádog szekrényre, amihez pillanatok alatt oda is osonok, hogy kiszedjem belőle azokat a szerszámokat, amik először a kezembe kerülnek, ám a pókkal nem számolok, és úgy kezdek el tőle ijedtemben sikítani és toporzékolni, mintha valami katasztrófa történt volna.
-J… jóóó… jól vagyok Baby, nyugi! – Szólok ki Pierrenek, amint Ronnal együtt dörömbölni kezdenek, hogy mi történt. Leküzdve a pillanatnyi sokkot, felkapom a két szerszámot, és kicsúsztatom őket az ajtó alatt, utána pedig már csak reménnyel telve várok, míg nem egy negatív felszólalást kapok.
-Nem vagyok ezermester! – Szólok oda kissé morcosan.
-Jó lenne, ha nem kapnátok sérvet! Keresek nagyobbat… - Szólok ki, és amint meglátom a földön a pók maradványait, megborzongok, majd újra benyúlok a szekrénybe, amiből ezennel egy méretes kalapács hullik alá, egyenesen a lábfejemre esve. Az előzőnél is nagyobbat ordítok, fájdalommal telt hangon, aztán zihálva nekitámaszkodom a falnak, letörölve a kicsorduló könnycseppeket.
-Bu*i kalapács! – Szitkozódom, aztán megfogok egy nagyobb kulcsot, oda sántikálok az ajtóhoz és kilököm alatta.
-Remélem ez jobb lesz. – Szűröm a fogaim közt.