Kórház

...

Rose, Pierre


A kelleténél hamarabb vagyunk elengedve a próbákról, mert Rose és Pierre egy vacsorát iktattak be az estére. Nem, mintha sajnálnám a dolgot. Így lesz egy kis pihenőnk. Az öltözők felé caplatok, közben a homlokomat törölgetem a csukló szorítómmal. Gyorsan lekapom magamról, ahogy átlépem az ajtót. A szekrényem felé igyekszem, és minden létező ruhadarabomat kidobálom belőle. Leveszem az edző ruhámat, és magamra rángatom a szekrényből előhalászottakat. "Szépen" berakom a táskámba a ruhadarabokat. felveszem a cipőmet, és elhagyom a helyiséget. Nem sokkal később a Moulin Rouge- t is magam mögött hagyom. Beszállok a kocsiba, lerakom az anyós ülésre a táskámat, és száguldozva elindulok a házunk felé. Mivel kocsival nem olyan hosszú az út, ezért hamar odaérek. Kiszállok a járműből, becsapom az ajtaját, mint a budiajtót, és megközelítem a bejárati ajtót. A bőröndömből előhalászom a kulcsomat, kinyitom az ajtót, és átlépem annak küszöbét. Szokásomhoz hívem levágom a falhoz a cuccomat, leveszem a cipőmet, és ledobom magam a kanapéra. Egy kis ideig csak fekszek a plafont bámulva, majd megkapcsolom a tévét. Minden adáson végigmegyek, de végül nem találok semmit. Bekapcsolom a dvd- t, odasétálok hozzá, és berakom a Terminátor első részét. Megnyomom a play gombot, közben visszasétálok az ágyhoz, amin rögtön el is helyezkedek. Ásítok egyet, és a háttámla felé fordulok. Becsukom a szememet, és rögtön be is dobom a szunyát. Forgolódok párat, és a telefonom üzenetjelzőjére kelek felé. Felülök, megtörölgetem a szememet, és a telefon felé nyúlok. Egy sms Rose- tól, Legelsőnek csak ráncolom a szemöldökömet, majd megnyitom az üzenetet, amiben csak annyit olvasok, hogy mihamarabb menjek a kórházba. Hát, ettől azért pontosabb információt várnék, de ez is megteszi, mert valami nagy gond lehet. Kinyomom a tv-t, vele együtt a dvd-t is, és felkapom a cipőmet, és kirohanok a kocsihoz. Beülök, beindítom a motort, és a kórház felé indulok. Gyorsan oda is érek, majd futó lépésben haladok át az ajtón. A váróterembe futok, ahol Rose- t látom meg beszélni egy orvossal. Megtartom a kellő távolságot, de próbálok hallgatózni. Amikor a doktor el megy onnan, futólépésben megyek oda Rose- hoz.
- Mi történt? -kérdezem a szemébe nézve, majd, ahogy látom, hogy összefolynak benne a könnyek, magamhoz ölelem, és a homlokomat a feje búbjára helyezem.

Vissza se nézve, igyekszem a Moulin Rougehoz. Annyira jó lenne, ha nem tűnne olyan végeláthatatlan hosszúnak az odavezető út, mint ahogy jelen pillanatban is érzem. Alig várom, hogy megérkezzek, és az örömtől kifakadva, Pierre nyakába vessem magam és boldogan elújságolhassam neki, hogy újra babát várok, akinek az orvos szerint is sokkal több esélye lesz, mint ami az előző három magzatnak is volt. Útközben fel is hívom, hogy tudja, hamarosan odaérek, nem kell már sokat várnia, de addig is bírja még ki. A parkolóba érve azonban nem teljesen az a látvány fogad, mint amire számítottam. Pierre nem áll kint, a kocsinak támaszkodva, engem várva. Még csak nem is járkál fel-alá, ahogy akkor szokott, amikor már alig bírja kivárni, hogy elmondjam neki azt, amit titkolok előle. Helyette az alig mozgó testét látom csak meg az egyik utcai lámpa fényében feküdve az aszfalton, körülötte egyre inkább csak gyarapodó vértócsával, ami ugyebár semmi jót nem jelent.
Miközben igyekszem magamra és rá is nyugalmat erőltetni –ami zaklatottságomtól nem megy, akárhogy is próbálom, pedig a kicsinek is ez lenne most a legjobb-, felhívom a rohammentőket, hogy minél hamarabb érjenek ki. Már azt is csodának tartom, hogy sikerült valamennyire érthető mondatot összeeszkábálnom. Ezt követően bátorodom csak fel, és szorítom rá mind a két tenyerem a hasán tátongó, mély szúrásra. Azonnal eszembe jut a vérzékenysége, amitől csak még idegesebbé válok, és mély levegővételekkel igyekszem legyűrni a gyomromban keletkezett gyomorgörcsöket.
-Már hogyne sírnék? – Szipogom, akadozva, el-elcsukló hangon beszélve hozzá, ahogy homlokomat az övéhez nyomom.
-Rendben jössz, csak még tarts ki kicsit! – Bíztatom továbbra is, majd egyik kezemet elvéve vérző hasáról, remegve megsimogatom az arcát, vérnyomot hagyva rajta, ami most egy cseppet sem érdekel. Szinte fel sem fogom, hogy mi történik, amikor ketten megemelnem a földről, elszakítva ezzel Pierretől. Össze-vissza kezdek el kapálózni kezemmel-lábammal a levegőben, hogy eresszenek, mert ott kell lennem vele, ők minderre csak beültetnek a mentőbe, és amikor nem sokkal utána Pierret is berakják, hagyják, hogy mellé telepedjek, és addig fogjam a kezét, ameddig el nem érjük a kórházat, ahol néha –az idegességtől-, a hasamba nyilalló görcsöktől sokkal lassabban tudok csak utánuk menni, amint kiemelik a kocsiból, és futva betolják a sürgősségire.
A recepcióhoz érve, összeszorított fogakkal görnyedek össze, mély levegő vételekkel együtt, amikor is megszólít egy nő. Azt hiszem, Pierre orvosa lehet az.
-Mi az, hogy a legjobb tudásuk szerint? Mi ez? Mondják meg, hogy mi történik! Mondják meg! – Kezdem el az orvost a köpenyénél fogva rángatni, és mikor magához húz, hogy átöleljen, megadom magam és újra kétségbeesetten zokogni kezdek, majd hagyom, hogy elmenjen. Pierre élete a legfontosabb most. Amikor a padokhoz támogat, le is ülök azokra. Egyébként sem bírnám most az ácsorgást. Éppen veszem elő a telefonom, hogy újabb SMS-t írjak Ronannak, hogy hol van már, amikor megpillantom felém futva.
-Én… é… ééé… én ő… Pierret… meg akarták… ölni… - Dadogom teljesen magamon kívül, és arcomat a nyakába temetem, amikor átölel, majd egy újabb, az eddigieknél is erősebb görcsre eltávolodom tőle és összegörnyedve megszorítom Ron kezét.
-Ron… szólj… valakinek, hogy… fel kell mennem a szülészetre. Terhes vagyok és görcsölök… - Sziszegem zihálva, ekkor hallom csak meg az orvosom hangját, aki rögtön felvitet a megfelelő osztályra, Ront is magával rángatva közben. Ő most úgy sem tud Pierre mellett lenni, hiszen műtik…
-Ronan Hervé? – Lép ki legközelebb úgy fél óra múlva a kórteremből, ahova bevittek, az orvosom, megszólítva Ront.
-Szerencsére megelőztünk a megfelelő módon egy újabb vetélést és most nyugtatót is kapott, de nem szabad felzaklatni. – Hallom az ágyon fekve a résnyire nyitott ajtón keresztül beszűrődni az orvos szavait.
-Bemész hozzá? – Érdeklődik Rontól.

A hazaengedésünket követően rögtön az ágyra dőlök hogy felfrissítsem magam. A mögöttem szóló Terminátor film zajai megzavarnak az alvásban, de erre a csipogó telefonom is közre játszik. A szememet törülgetve tekintek rá a telefon kijelzőjére, amin csak az áll, hogy minél gyorsabban menjek a kórházba. Mivel Rose írta az sms- t, biztosan Pierre- vel van valami. Fejvesztve rohanok ki a kocsihoz, az ajtót nyitva hagyva, a filmet csak leállítva. A kocsimba ülök, és a kórházhoz furikázok. Leállok az épület előtt, és futólépéssel haladok az ajtóhoz. A váróterem felé futok, ahol éppen egy doktor beszélget Rose- al, majd ahogy elkezdi rángatni a köpenyénél, csak felvonom a szemöldökömet. De az ölelését viszonozza, ezt követően odalépek hozzá. A kérdés feltétele után rögtön magamhoz ölelem. Amikor nagy nehezen kinyögi a száján, hogy Pierre- t el akartál tenni láb alól, kikerekedik a szemem, és eltávolodik tőlem összegörnyedve az egyik széken. Megfogom a kezét, és leguggolok elé.
- Nyugalom, az orvosod mindjárt jön. -próbálom nyugtatni, majd amikor az orvos ellök tőle, nagy nehezen feltornássza a székről, csak bután nézek magam elé. De engem is magukkal rángat. Nem megyünk túl sokat, máris megérkezünk a doktor rendelőjéhez. Engem csak leültet az egyik székre, és ő eltűnik az ajtó mögött Rose- al karöltve. Mélyeket sóhajtok, a kezemet mellkasom előtt összefűzve. ezt a pozíciót nem sokáig tartom meg, a jobb kezemmel a mellettem lévő széken kezdek el dübörögni. Amikor az orvos kilép a teremből és a nevemet mondja, rögtön felpattanok a székről. Megállok a hapsi előtt, majd figyelmesen végighallgatom a mondandóját, és amikor felteszi a kérdést, hogy bemegyek- e hozzá, csak bólintók egyez, és a tagot kikerülve az ajtó felé lépdelek. Lassan kinyitom az ajtót, legelsőnek csak bepillantok, majd átlépem a küszöbét. Amilyen halkan csak tudom becsukom magam mögött, és az egyik széket magam után vonszolva megyek Rose felé. Lerakom a széket az ágya mellé, majd az ágy szélére támaszkodok és egy "bizalom gerjesztő" mosolyt villantok felé. Már, amennyire ez megy ebben a helyzetben. Pierre a sürgősségin, Rose meg itt fekszik előttem a kicsivel szenvedve.
- Az orvos teletömte a fejemet, hogy mit csináltak. Csak adtak egy kis nyugtatót, és megelőztek egy újabb vetélést, szóval megmarad a pici. -mosolygok rá, majd leülök a székre, és megfogom a kezét, közben a padlóra szegezem a tekintetemet.

Minden olyan gyorsan és hirtelen történik, hogy felfogni sincs időm a történteket és azt az újabb csapást, tragédiát, ami utolért minket. Végre összejött Pierrenek egy műtét, ráadásul kiderült, hogy a daganat az agyában jóindulatú, amit el lehet távolítani, anélkül, hogy bármi komolyabb baja is történhetne a későbbiekre nézve, most pedig még az is kiderült, hogy újra teherbe estem, ráadásul úgy, hogy az orvosok a legutóbbi vetélésem után már nem fűztek túl sok reményt ahhoz, hogy bármikor is újra sikerülhetne majd egy kisbaba. Már csak annyi hiányozna a teljes boldogságoz, hogy ezt közöljem Pierrevel is, de úgy néz ki, hogy ez egy jó darabig még nem fog előfordulni.
Zaklatottan kezdek el rángatózni, az engem, a földről fölemelő orvosok kezei között, felnyitva a szemüket arra, hogy súlyos vérzékenységben szenved és, hogy be kell adniuk azt az alvadást elősegítő gyógyszert neki, amire szüksége van, különben elvérzik, mielőtt még a kórházba érnének vele.
Odabent a mentőben leküzdök egy kisebb, hirtelen gyomorgörcsöt és már Pierre mellett is termek, hogy tudja, mindvégig mellette vagyok, ahogy megígértem neki még azon az estén, amikor moziba indultunk és végül mégis valami egészen más lett belőle.
A mentőből remegő lábakkal ugrom ki a mentősökből álló „sereg” után, akik oxigént pumpálva Pierrenek, és infúziót víve az ágy után, sietnek vele fel, egyenesen a sürgősségire.
A recepcióhoz érve, összegörnyedek az újabb görcstől, és csak kisebb zihálás után sikerül újra felegyenesednem, és rávennem magam arra, hogy minden erőmmel az előttem megjelent orvosra tudjak összpontosítani, aki sietve eldarálja, hogy mi is fog most történni, aztán a kisebb kifakadásomat követően, magához húz, és a székekhez támogat, amit követően futva megy a műtőbe. Az újabb, minden eddiginél is fájdalmasabb görcs megakadályozza, hogy újra felállhassak, ám Ron láttán, kénytelen vagyok erőt venni magamon. Teljesen elgyengülve bújok oda hozzá, a lehető legszorosabban, ahogy magához húz, amit egy újabb fájdalmas görcs követ, amiből már tudom, rögtön orvosra van szükségem, ha azt akarom, hogy eltudjam majd újságolni Pierrenek a jó hírt, miután felébred. Szerencsémre időben jelenik meg az orvosom, aki azonnal a megfelelő osztályra szállíttat, maga után húzva a minden bizonnyal teljesen összezavarodott Ronant is.
Fél óra az, amit egy rendelőben töltök, immáron már teljesen benyugtatózva, és másra nincs is erőm, minthogy kifele bámulva az ablakon, kémleljem a sötétséget.
-Most biztos semmit… nem értesz. – Szólalok meg kiszáradt szájjal, halkan suttogva, olyan éteriséggel hangomban és az ablak felé fordított tekintettel, mintha nem is ezen a földön lennék.
Nem is tudom, hogy mit mondhatnék még. Így hát csak erőtlenül megmarkolom Ron kezét, és hagyom, hogy szemhéjaim elnehezülten lecsukódjanak…
Legközelebb az óra, hirtelen nagyon is hangossá vált kattogására kezdem el nyitogatni a sírástól fájó, égő szemeimet. Ha Ron időközben mellettem ülve elaludt, akkor keltegetni kezdem.
-Ron… hé, Ron! – Rázogatom meg egy kicsit, hogy magához térjen. A nyugtató hatása már kiszállt a szervezetemből és csak is arra tudok gondolni, hogy Pierrevel vajon mi lehet.
-Le kell mennünk az intenzívre! – Rázogatom tovább, és ha sikerül valamiféle hatást elérnem nála, akkor kissé szédelegve, de felülök, és bizonytalan lábakon, de leszállok az ágyról, meg is kapaszkodva egy pillanatra az éjjeliszekrénybe.
-Hat óra… - Nyögöm, ahogy először a faliórára pillantok, aztán kézen ragadva Ront –ha már magához tért-, kiosonok vele együtt a kórteremből, egyenesen a liftig surranva, ahova beszállva, megnyomom a megfelelő gombot, ami az intenzívre visz.
-Hova hova? – Állít meg az az orvos, aki a bejövetelünk után eldarálta, hogy mi fog történni Pierrevel.
-Kérem, látnunk kell! – Kérlelem könyörgően, majd a szíve, mintha meglágyult volna, elvezet minket Pierre kórterméig.
-Nem lesz egy szép látvány, de.. itt van. – Tárja ki előttünk az ajtót, mire megtorpanok a küszöbön, és kezeimet a szám elé kapom. Az a rengeteg cső, a megannyi gép, a kötések…
-Csak pár percük van. Pihennie kell. – Szinte figyelmen kívül hagyom az orvos szavait, azonnal az ágyához sietek, és remegő szájjal megsimogatom az arcát.
-Istenem… - Dadogom, mire az orvos a vállamra teszi a kezét, amit szinte alig érzékelek.
-Tudniuk kell, hogy a daganatot eltávolítottuk, de az ütés, amit a fejére mértek, olyan erős volt, hogy kómába került. Előreláthatólag ez a vegetáló állapot akár napokig is tarthat nála. – Hallva a szakszavakat, szinte fel sem tudom fogni, hogy tényleg ez történt.

Miután az orvos kitotyog a teremből, engedelmeskedve felállok, és ránézek miközben a mondandóját darálja. Többször is az ajtóra nézek, hogy fejezze már be, had menjek be. A mondandója végére érve rögtön ki is kerülöm és szinte rohanva megyek be Rose- hoz. Egy széket magammal rángatva megyek az ágya mellé, és közlöm a jó hírt a rég várt kis poronty életben maradt, nem lesz semmi baja. Ezután csak azt veszem észre, hogy becsukja a szemét és elalszik. Hát, az rám is rám férne. Leülök a székre, összefűzöm a mellkasom előtt a kezemet, és becsukom a szememet. Egy kicsit még a mai napon történteken gondolkozok, aztán pedig megszakad a gondolatmenetem, és elalszok. Én szívesen aludnék még, de Rose, mint valami epilepsziás kezd el rángatni. Legelsőnek azt se tudom, hogy hol vagyok, miért vagyok, és egyáltalán mit csinálok én itt. Megdörzsölgetem a szememet, de erre se marad sok időm, mert a kezemnél fogva megragad, és maga után ráncigál a lift felé. Ahogy beszállunk, nekidőlök a falnak, ásítok egyet, és a kezemet a tarkómra helyezem. Közben egy új jövevény érkezik közénk. Ahogy hallom Rose tisztában van vele, hogy ki ő, de én csak annyit tudok, hogy egy fehér köpenyes, ha jól hallom Pierre orvosa. Meglágyul a szíve, amikor mind a ketten úgy nézünk rá, mint a kiskutyák Kiszállunk a liftből, és Pierre szobájához vezet minket. Egy kicsit megállunk az ajtó előtt, és közli velünk, hogy nem lesz szép látvány. Ezután az ajtót kitárja előttünk, legelsőnek a bent fekvő testvéremre, majd Rose- ra pillantok. Amikor látom, hogy a kezét a szájához kapja, végigsimítok a hátán, majd utána én is bemegyek a terembe. Én a másik oldalról közelítem meg testvérem. A számhoz kapok amikor meglátom a testéből kilógó csöveket, amik a gépekre kapcsolódnak. Könnyek futnak össze a szemembe, majd gyorsan kitörlőm őket onnan, de a szemem pirosan marad. Amikor az orvos végigmondja, hogy mi a baja, felpillantok, és a szememmel a doktort keresem. Én még azt se tudtam, hogy daganata van. Nem azért a tíz fillérért, de azért szólhatott volna, hogy agy daganata van. De most nem szidni kéne, hogy miket nem mondott el. A lényeg az, hogy mondhatni jól van.

A nap első sugaraival kezdem el nyitogatni a szemeimet. Amint érzem, a nyugtató hatása már jócskán kimehetett a szervezetemből, mivel ameddig még dolgozott bennem, egyszer nem fordult meg a fejemben, hogy mennyire nehéz helyzetbe is keveredtünk, most viszont, még jóformán ki se nyílt a szemem, az első gondolatom máris Pierre, és az, hogy vajon mi is lehet vee. Addig nem nyugszom, ameddig nem láthatom –legyen akármilyen állapotban is-, és nem kapok az orvosától bizakodó híreket az állapota felől. Nincs szívem felébreszteni Ronant. Hármunk közül talán neki volt a leghosszabb éjszakája. Abban sem vagyok biztos, hogy aludt-e bármit is. Mi van akkor, ha csak pár órája sikerült lehajtania a fejét? Egyedül még sem mehetek oda. Kell valaki mellém, aki megnyugtat, ha tényleg annyira vészes a helyzet. Egy orvos és egy nővér erre koránt sem megfelelő, egy közeli hozzátartozó viszont annál is inkább. Miközben felülök –kissé meg is szédülök-, már ébresztgetem is Ronant, miközben úgy szállok le az ágyról, és tesztelem, hogy mennyire képesek a lábaim megtartani, mint egy madárfióka, aki éppen a frissen pelyhedzett szárnyait próbálgatja. Mire azonban Ronnak sikerül magához térnie, addigra én már rég a saját ruháimban vagyok, és várok arra, hogy indulhassunk a lift felé, bízva abban, hogy útközben senki nem kap el minket. A liftig tiszta is a levegő, és sikerül is gond nélkül eljutnunk az intenzívre, ahol a folyosón máris szembe találjuk magunkat az első akadállyal, aki nem más, mint Pierre orvosa. Mivel másképp nem hiszem, hogy esélyem lenne látni Édest, kénytelen vagyok könyörögni neki, hogy csak pár percre, de engedjen minket be hozzá. Muszáj a saját szememmel is látnom, hogy megbizonyosodhassak róla, hogy tényleg él még, na meg persze azért is, hogy a saját szememmel mérhessem fel az elszenvedett károkat. Abból, hogy az orvos szaknyelven felvázolja, hogy mi történt és, hogy mi vár még rá, megérteni sokat nem fogok, csak még idegesebb leszek tőle. A jelek szerint ezt Izabellnek is hamar sikerült megértenie, és egy figyelmeztetést követően már ki is tárja előttünk a kórterme ajtaját. Az a rengeteg gép körülötte mindenhol, a csövek, amik kiállnak belőle és a gépek nyughatatlan csipogása…Azonnal könnyek futnak a szemembe, amiktől már egy fikarcnyit sem látok. Véve egy mély lélegzetet, megfogom Ronan kezét, és mindvégig azt szorongatva, indulok meg vele Pierre ágya felé, ahol leülök az egyik oldalára és szüntelenül simogatni kezdem a homlokát, azon törve mindvégig a fejem, hogy vajon mit is kéne mondanom neki.
-Csak ne sokáig… - Hagy itt minket vele ezzel a végszóval a doktornő, miközben befejezem fejének szüntelen simogatását, és helyette inkább két kezem közé szorítom az egyik tenyerét, és azt kezdem el szorongatni, simogatni.
-Szeretlek, még ha nem is hallasz most. – Szipogok egyet, összepréselve az ajkaimat, hogy a könnyeim ne csordulhassanak ki.
-Rendbe fogsz jönni, megígérem. Soha többet nem fogok veled veszekedni, úgy ahogy a kocsiban is múltkor. Sajnálom! Meg kellett volna, hogy értselek téged. – Suttogom, úgy beszélve, mintha nem is lenne itt rajta és rajtam kívül más.
-Szerinted… hallja? – Emelem fel fejem Ronan irányába, elcsukló hangon beszélve, remegve a visszatartott sírástól.
-Mondj neki valami te is… - Nyúlok át egyik kezemmel az ágy másik oldalára, és simítom meg Ron arcát.
-Tudod mit? Elmondom neki most. – Ezennel egy szerény, visszafogott mosolyt küldök Ron felé, aztán két kezem közé fogom Pierre egyik mozdulatlan kezét, és a hasamhoz szorítom. Nem így és nem itt akartam neki mindezt elmondani, de már ha csak ezzel is motiválhatom egy kicsit, akkor mindenképp megéri.
-Tegnap voltam orvosnál… - Suttogom, mindvégig Pierre kezét nézve, amit a hasamhoz szorítva tartok.
-Akkor akartam elmondani, de… már… nem volt rá lehetőségem… - Dadogom, miközben egy kósza könnycsepp a kézfejére esik.
-Kisbabánk lesz. Terhes vagyok, Pierre… - Hajolok le hozzá, és karolom át a mellkasát, arcomat a nyakába temetve.