Charles de Gaulle tér

Ronan Hervé részére

Mindenki hangosan kiabál, üvölt és beszélget mellettem, csak én vagyok szótlan. Unottan szívok bele a dohányrúdba, melynek erős, mégis pikáns aromája marja hörgőcskéimet. A megszokott, csibészes mosoly, melyet vendégeim annyira imádnak rajtam, most nincs a színen. Képtelen vagyok vigyorogni az helyzetemen. Mert nem hiszem el, hogy még mindig chippendale fiúként keresem a kenyérre valót, ráadásul tök egyedül vagyok. Szeretem ezt, mert nem vagyok másokra utalva és nem függök senkitől. Nincs szükségem pénzre, mert anélkül is jó minden. Illetve, minden azért nem, de a nagyja igen. Mi lesz később? Egyedül döglök meg? Csak azért, mert válogatós vagyok és nem bízok meg az első jött-ment alakban, aki kedves velem? Ha ez így van, akkor inkább ne legyenek ismerőseim és barátaim, mintsem hazugságok és szemfényvesztések közt éljek. A szüleim már nagyon rég lemondtak rólam, ahogy a barátaim is. Utóbbiból egyébként sem akadt túl sok. Ha ez így marad, hát üsse kő, belenyugszom. Nem lehet minden fenékig tejfel, nem lehet mindenkinek jó élete. Akkor dögunalmas lenne a világegyetem.
- Floydcica, idedobnád azt a rózsaszín hajcsatot? - kérdezi egy vörös rúzzsal kimázolt ajkú transzvesztita és ébreszt fel egyből gondolataimból.
Philippe imádnivaló hapsi, de tényleg. Sosem néztem rossz szemmel a melegeket, még csak nem is fordultam el, mikor két srác, vagy két lány csókolózott. Nekik úgy jó. Ők úgy boldogok. Legyek olyan önző és fosszam meg szegény párákat a boldogságtól? Nem tenném. Aki ismer, ezt tudja is rólam. Philt meg aztán nehezen lehet utálni. Egy csupa szív, csupa életerő alak, aki a nehezebb utat választotta a társadalom univerzumában. Én támogatom, ha esetleg ez számít valamit.
Odanyújtom neki egy szó nélkül a csatot, majd összegombolom magamon hófehér ingemet és lévén, hogy a farmerom már rajtam van, felállok, zsebembe csúsztatom a mobilomat és elindulok kifelé.
- Csak így, se puszi, se pá? Mi bánt szépfiú? - kérdi, miközben feláll helyéről és izomdagasztotta karjait körbe fonja nyakamon.
- Semmi... csak fáradt vagyok. Majd kialszom. Holnap találkozunk, ma chérie. - lehelek apró puszit arcára, amit ezután ő viszonoz, végül kisétálok a helyiségből.
A meleg, nyári szellő végig nyalja borosta-tarkította arcomat, én pedig élvezem az éjféli levegőt. Békés minden, s mikor kiérek a térre, vágom csak zsebre kezeimet, bár csak a megszokás miatt. Beharapom alsó ajkam és előhalászok egy cigarettát zsebemből. Talán az utolsó, minden esetre meggyújtom. Élvezettel szívom magamba a füstöt, míg a gondolat, hogy ez káros szervezetemre nézve, egyáltalán nem aggaszt.