Aula

Corin

Bár még csak harmadik napja, hogy én is Francia állampolgár vagyok és beköltöztem a kis belvárosi kuckómba, amit maga a színház bérel nekem, ameddig össze nem gyűlik annyi pénzem, hogy saját magamnak tudjam állni a rezsit, mégis már most nyakig benne vagyunk a lázas próbákban. Értesüléseim szerint valamelyik híres Shakespeare művet fogjuk előadni. Csekély, tökéletesesítésre váró Francia nyelvtudásom miatt egyenlőre a rendező nem volt meggyőződve arról, hogy nekem főszereplőnek kell lennem, így csak néha fogok feltűnni a darabban, hogy bekiabáljak egy-egy szót, vagy mondatot. A mai próbára is csak azért kellett bejönnöm, hogy végleg megbeszélésre kerüljön az, hogy, mikor hol kell majd állnom, úgy hogy ne takarjam ki a főszereplőket –vicces lenne, ha ezt meg tudnám valósítani a magam 165 centijével és alig 55 kilójával-, és, hogy ott legyek azokban a részekben, amikben nekem is lesz egy kis szerepem.
Úgy egy fél órája viszont –amikor már éppen pakolásztam, hogy elindulhassak haza-, megállított a rendező, és megkért, hogy menjek le az aulába, ahol majd találni fogok egy srácot, akinél jelmezek, ruhák lesznek, és amiket majd fel kell, hogy vigyek nekik, hogy végre kiválogathassák, hogy kinek, mi lesz a legmegfelelőbb jelmez az előadásra.
Nos, mondanom sem kell, hogy ez alatt a pár nap alatt semmit sem javult a tájékozódási képességem, annak ellenére, hogy már számtalanszor körbevezettek, hogy tudjam, melyik helységet hol találom. Hihetetlen, hogy fél órája lassan, hogy keresem azt a megátalkodott aulát. És még csak kicsinek sem mondható, hogy ne vehessem észre!
A megnyugvás első hullámai akkor kezdenek csak el a hatalmukba keríteni, amikor elérem a hosszú csigalépcsőt, ami egyenesen az aulába vezet le. Az utolsó lépcsőfokról nem lelépek, hanem szó szerint leugrok, amikor megpillantom az idegen fiút.
-Bocsi! Nem akartalak így megvárakoztatni! – Még oda se érek hozzá, de már mentegetőzni kezdek, és a bocsánatát kérem. Futóléptekben érek oda elé, és össze-vissza kapkodva, már el is kezdem őt megszabadítani a terhektől, amiket ráaggattak.
-Tényleg sajnálom! Én… próbáltam sietni, már akkor elindultam, amikor megkértek rá, de egyszerűen… ez az egész… olyan, mint egy… kész…. labirintus. Itt még Ariadné fonalát sem lehetne a megadott útvonalak szerint kiteríteni. – Csacsogok, mint egy kismadár, észre se véve, hogy szóhoz sem hagyom jutni szegény fiút.
-Oh… sokat beszélek, igaz? – Emelem kezem a nyakamhoz zavaromban, hogy megdörzsöljem, ám ezzel a mozdulattal együtt elérem azt, hogy minden jelmezt a földre ejtsek.
-Oh fuck! – Szalad ki a számon, és leguggolva, máris elkezdem őket felkapdosni.

Miután elég érdekes -a Franciát egy cseppet sem megközelítő, földönkívülinek nevezhető akcentussal bekiabálom a színpad közepéről azt az egy mondatot, ami még az enyém,- váratlanul az egész társaság hangos, gúnyos kacajban tör ki, amitől összehúzom a nyakam, és szégyenkezve hallgatom végig a rendező utasítását, amint –nevetését visszafojtva-, leküld az aulába, hogy felhozzak onnan valami, darabhoz feltétlenül szükséges jelmezeket. De hé! Álljunk csak meg! Ez egyértelmű diszkrimináció, még pedig a lehető legrosszabb fajtából! Én nem azért hagytam otthon a szüleimet és a három nővéremet, és jöttem el egy teljesen ismeretlen, számomra kiismerhetetlen országba –ahol ráadásul még más nyelvet is beszélnek, mint ami az én anyanyelvem-, hogy itt aztán „kisinasként” úgy csicskáztathassanak, ahogy kedvük tartja, és ne legyek jobb és több egy egyszerű kis „futárnál”. Nekem nagy terveim vannak a jövőre nézve, és rohadjak meg, ha nem leszek olyan nagy múltú és ismert, mint amilyen Nicole Kidman is! Hmm… egy cseppet ez azért erős volt.
Nem is bánom, hogy ezennel nem veszik több hasznomat, mint holmi ruhahordozó. Még a végén annyira felforralnák a „kolégák” az agyvizemet, hogy mindenkit leoltva és leordítva hagynám itt az egész próbát, ez pedig ugyebár egy újonnan érkezettre nem vetne túl jó fényt.
Hosszas, kétségbeesett keresgélést követően sikerül megtalálnom azt a csigalépcsőt, ami az aulába vezet, aminek a közepén már ott ácsorog az a szerencsétlen srác. Alig látszik ki a habos-babos fodrok közül. Pedig… őszinte leszek, nincs mit takargatnia magán, habár merem állítani, hogy nem önszántából teszi… Igyekszem figyelmen kívül hagyni, azt ahogy elégedetten végig futtatja rajtam a tekintetét. Igazából, fogalmam sincs, hogy mi érdekes van egy koptatott, farmer sorton –amit az otthoni barátnők már csak pi*a nadrágnak hívnak-, egy egyszerű, festék foltos fehér toppon és egy ócska, agyon kopott fehér tornacipőn…
-Hát ömm… - Kezdek el dadogni, ezzel is időt adva magamnak, míg megtalálom a keresett szavakat.
-Tényleg, vagy csak úgy mondod, hogy ne érezzem még a mostaninál is tréebbül magam? – Biggyesztem félre a számat, ahogy zavaromban igyekszem megdörzsölni a nyakam, ezzel a mozdulattal tulajdonképpen mindent kiejtve a kezemből, miután azokat kapkodva átvettem szegény fiútól.
-Áh, kösz! Nem láttál semmit. – Emelem tekintetem egy sanda mosollyal az arca felé, ameddig még egymás előtt guggolva kapdossuk fel a földről a holmikat. Nem hagynák szó nélkül, ha megtudnák, hogy ezek a méregdrága kelmék a bemocskolt padlóra kerültek.
Feltápászkodva, újra bocsánatot kérek, biztos, ami biztos, mire egy őrjítő mosollyal megnyugtat.
Ez a mosoly azonban nem csak nyugtató hatású, hanem még fel is bátorít, és előre segít az ismerkedésben, ami nálam csak annyit jelent, hogy hamarabb megvillogtathatom, hogy milyen is vagyok valójában.
-Én ugyan nem! Hívj meg te, ha ennyire vacsorát akarsz! – Bökök felé fejemmel, és egyáltalán nem félek a visszautasítástól vagy a negatív, önbizalmat romboló felszólalásoktól.
-A színészek öltözőibe. – Bökök szabad kezem hüvelykujjával valahova magam mögé, jelezve, hogy arra kell menni… valamerre… azt hiszem.
-Egyébként meg, Cherry vagyok, vagy Kendra. – Mutatkozom be, ha már neki nem sikerült, pedig ő a „kan”.

A földről viszonylag hamar felkapdossuk a jelmezeket, így közelebb jutva az öltözők felé történő induláshoz. Ám mielőtt még bármerre is mozdulhatnánk, csont nélkül rávágom a vacsora meghívásos szösszenetére, hogy hívjon el ő, ha annyira kiengesztelést akar, ám amit válasznak kapok, az egy cseppet meglep, ennek a jelei még sem látszanak kiülni arcomra. Csendben hallgatom végig a kifakadáshoz hasonló „monológját”, amiben ismerteti, hogy nála milyenek is az íratlan játékszabályok. Érdeklődésemben –amit felé tanúsítok, és megfejthetetlen, de annál is inkább figyelemfelkeltőbb személyiségének-, még a fejemet is oldalra biccentem, és összeráncolt homlokkal igyekszem megemészteni és fel is fogni a hallottakat.
-Igazad van! Tényleg csak egy ingyen élő pö*nek néznélek, ha képes lennél kifizettetni velem egy vacsorát. Ott is hagynálak. –Vallok színt, szabad szájúan és őszintén beszélve, miközben még egy vállvonásra is futja.
-Ja, nem érdekel! Ha érdekelne, akkor már rég megalázkodtam volna előtted és meghívtalak volna vacsorázni. – Kötöm az orrára mindezt, játszi könnyedséggel. Ugyan már! Szerintem semmi nincs abban, ha egy csaj hív el egy srácot vacsorázni. Lassan már úgyis ott tart a társadalom, hogy a nők fogják megkérni a pasik kezét. A mai férfiak többségének a pucájában már nincs annyi vér, hogy oda álljanak az adott nő elé, és randit kérjenek. De, végül is nem tudhatom… Nem voltam még pasi, de nyilván sokkal egyszerűbb megoldás számukra az, ha egy romantikus vacsora helyett inni visznek valakit, aztán jól megdu*ják, másnapra meg már a nevét is elfelejtik. De nem akarok előítéletesnek tűnni a férfi nemmel szemben, így ennyi filozofálás elég is volt. Ha akarnám, se tudnám folytatni, tekintve, hogy a mosolya még azt is elfeledteti velem, hogy fiú vagyok-e vagy lány, de annyira szerencsére még azért futja, hogy bemutatkozzak, miután abba az irányba mutatok, amerre –feltételezem-, hogy mennünk kéne.
-Oké, értettem… CSAK Corin. – Vágom rá pajkosan és kissé csipkelődően. Ha már ő megengedheti magának, hogy Szöszinek becézzen, akkor nekem is kijár egy kis piszkálódás!
-Kíváncsi vagyok, hogy hány gyanútlan áldozatodat hívod még rajtam kívül Szöszinek. – Jegyzem meg, mellette haladva, érdeklődve, egyik szemöldökömet felvonva, sandítva fel rá, aztán csak felhorkanok a nevetéstől, és lehagyva őt, előrébb araszolok azzal a pár darab jelmezzel a kezemben.
-Na, mi lesz már CSAK Corin? Jössz vagy maradsz? – Szólok hátra neki a folyosó végéről, játékosan nyújtogatva rá a nyelvem.

Ezer szerencse, hogy hamar túljutunk az iménti kis nézeteltérésen, ami kifejezetten csak is abból adódott, hogy tulajdonképpen –burkoltan-, de meg lettem vádolva azzal, hogy –elvileg-, én kinézem belőle, hogy képes lenne arra, hogy ingyen élő pö*ként –az ő szavaival élve-, meghívassa magát egy vacsorára egy nővel. Nos, szerény személyem soha nem állított ilyet, mivel nem vagyok előítéletes, főleg addig nem, ameddig alaposabban is meg nem ismerek valakit. Na, de hát ez van Cherry! Meg lettél vádolva. Bűnhődj, mint a kutyák, gyerünk kislány! Mekkora egy idióta vagyok! Na, mindegy! Ne feledd Kendra, mosolyogj akkor is, ha tudja rólad az egész világ, hogy nem vagy teljesen százas. Így kisebb az esélye, hogy drogosnak vagy egy elmebeteg, kezelésre szoruló fruskának néznek.
A folyamatos mosoly áradata sec-perc alatt elfeledteti velem az iménti komoly, fenyegető szónoklatát.
-Honnan tudjam?! Ezt miért tőlem kérdezed? Éééés mi az, hogy a lehetséges áldozatok száma már kilőve? – Kérdezem kissé flegmán, mégis érdeklődő mosollyal szám szegletében, ami csak egyre inkább kiszélesedni látszik, ahogy hirtelenjében sikerélményem támad, hogy rövid „csülkeimmel” végül is le tudtam őt hagyni, és hamarabb értem el a folyosó végére.
-Tudom. Bár sokak szerint még lenne mit csiszolnom humorérzékemen. – Teszem hozzá csak úgy mellékesen. Na, persze nem, mintha ez bárkit is érdekelne, de ha már itt tartunk…
Nem kell sokáig várnom, hogy beérjen. Ez viszonylag hamar megtörténik, amiért titokban nagyon is hálás vagyok neki, és már gondolatban ezerszer kezet is csókoltam neki, mivel gyenge karjaim már azért érzik a jelmezek és különböző göncök együttes súlyát. Az ajtóhoz érve, akaratlanul is feltörik torkomból egy megkönnyebbült sóhaj. Egyrészt azért, mert tudom, már csak egy ajtó választ el attól, hogy ezt a „mázsás” súlyt végre ledobhassam a kezeimből, másról pedig azért, mert jelen pillanatban csak lábbal tudnám kinyitni az ajtót, és nem szeretnék beégni Corin előtt egy sikertelen, Kung-fu panda féle rúgással, aminek egy marha nagy, földet rengető seggre ülés lenne a végkimenetele.
-Huh… - Szusszanok, ahogy ledobom abba a halomba a jelmezeket, ahova Corin is tette őket.
-Nem mondták, hogy pakoljuk is el őket. – Vonok vállat, aztán nekitámaszkodom az egyik öltözőszekrénynek, onnan nézve fel rá.
-Miért érzem azt, hogy páratlan személyiségem varázsa nincs nagy hatással rád és máris mennél? – Teszem fel kérdésemet, megannyi színészkedést víve a dologba.
-Mindent ilyen... gyorsan rendezel le? - Mérem végig feltűnően, nem zavartatva magam.

Azt követően, hogy ecsetelem neki –puszta érdekességből-, hogy még lenne mit csiszolni a humorérzékemen, máris váltunk egy-két sokat sejtető, kódolt pillantást, pimasz mosolyt a másik felé, miközben persze –mint az elvetemült idióták-, ki sem látszunk a fodrok, és színes kelmék közül.
És, hogy sikerélményem van-e, amiért rövid lábaimmal sikerül lehagynom Corint, akinek a magassága nem mellesleg jóval meghaladva a magam 165 centijét? Hát jóhogy örülök bakker!
A folyosó végéről csak egy nyelvnyújtással jelzem neki, hogy most aztán helyzeti előnybe kerültem, és amint az ajtóhoz lépünk, már látom is magam előtt a megnyugtató képet, ahogy mindent ledobok a kezemből, ezzel is szabaddá téve végre elernyedt felső végtagjaimat.
Odabent meg is történik mindez, és hanyagul dobálom le az időközben teljesen összegyűrődött, mégis friss, tipikus mosoda szagú göncöket.
-Ezek szerint szereted a rendet. – Hümmögök egyet. Ez persze egyáltalán nem baj. Sőt, szerintem egy hímneműtől ez igen csak dicséretre méltó gondolkodás, mivel nem egy olyan srácot ismerek –otthon, persze-, akik a disznóólban is képesek lennének megélni, csak legyen egy életre elegendő kajájuk, és egy számítógép a közelben…
Kopott, bokáig érő szárú tornacipőm gumis talpa halkan koppan a linóleumon, ahogy a szekrények mellett elhaladva –körmeimet végig húzva minden egyes darabon-, lassacskán megtalálom a nekem valót, aminek nyugodt szívvel nekidöntöm hátamat.
Innen, ebből a pár lépés távolságból, ami most van köztünk, kezdek el vele szemezni, és már csak mosolygok azon az észrevételemen, hogy nyilván már alig várja, hogy elszabadulhasson innen és haza mehessen playstationozni, vagy tudja a fene, hogy mivel szokta elütni az idejét!
-Akkor utálni fogsz, mert én szeretem őket. – Vonom fel egyik szemöldököm. Elvégre, tényleg csak a Moulin Rouge miatt vagyok most olyan távol Bristoltól.
Hátammal automatikusan is kissé közelebb simulok a szekrényhez, ahogy hirtelen megközelít és már alig pár centik választanak el tőle.
-Hogy mondtad? Tudod… nem igazán jó a Franciám… még… - Valósággal elhalkulok mondandóm végére, végig kitartóan fürkészve szemeit.
-Ha már ennyire… utálod a színházakat éééés… nem szereted, ha ingyen élő pö*nek gondolnak, mi lenne, ha udvariasságból meghívnál valamire az egyik bárban? Még amúgy is szoknom kell itt a járást. – Nem akarok zsugorinak tűnni és kerek-perce kimondani, hogy szívesen meginnék vele valamit, hogy jobban megismerjem, ezért csak ilyen rejtjelekkel kommunikálok.
-Ha döntöttél, akár mehetnénk is. – Kacsintok rá, és ha az egyik kezével a szekrénynek támaszkodik, akkor a keze alatt egyszerűen csak pajkos mosollyal kibújok eddigi helyemről, megkezdve utamat az ajtó irányába, ha meg nem támaszkodott sehol, akkor csak kisurranok közüle és a szekrény közül.

Ha nem lenne nálam ennyi hacuka, egész biztos, hogy –mint ahogy mindig is szoktam-, légiesen könnyed léptekkel „pattognék” most végig a folyosón, gondosan ügyelve járásomra, arra, hogy ne rázzam túlságosan is a seggem, ahogy a pi*a szoknyákat előnyben részesítő, önmagukat bátran mutogató, a szoláriumban agyon pirított csajok is szokták. Persze, nem mintha bármi is múlna azon, hogy mennyire kecses, nőies a járásom, de azért erre egy nő odafigyel, nem? Főleg akkor, ha egy hímnemű is a láthatáron van, akit egyértelműen el akar kápráztatni a bájaival. Még, ha ezt nem is vallja be magának, a tudatalattijában mindvégig ott szurkálódik az a kis gondolat, hogy le kell kapnia a pasit a lábáról, aki bejön neki. Mi van, ha én is így gondolkozom, csak… csak nem tudok róla? Oh my god!
Szerencsére nincs több időm, hogy agyam ezzel szöszmötöljön, mivel figyelmemet eltereli, a súlyoktól való hirtelen megszabadulás. Ez a megkönnyebbült érzés most jobb, mint amikor alaposan kielégítenek! Nem rejtem véka alá, hogy nekem sincs sokkal több kedvem, mint neki, arra, hogy még el is rendezgessem a jelmezeket. Na, nem! Ezt a szívességet már senkinek nem fogom megtenni! Lesz időm eleget hajtogatni a lakásomban, mivel a kétbőröndnyi ruhámnak több, mint a fele még most is kipakolásra vár. Azt sem tudom, hogy mikor lesz azokhoz is erőm. Lehet áthívom hétvégére Pénelopét, hogy majd rendezzük le együtt. Mindig is ki nem állhattam a költözést!
Szemem se rebben, csak minél tündéribb bájjal arcomon –ami tökéletes színjátéknak bizonyul -, pislogok fel rá, amint bátran megközelít. Nem mondom, hogy nem kaptam hevesebb szívdobogást a közelségétől, de ez mind csak arra fogható, hogy rég próbálkoztak már ilyen módon…
-Te pedig az idegenvezető szerepéről csúsztál le, CSAK Corin… - Vonogatom meg egyik szemöldököm.
-De, hogy legyen egy jó napod, nem láttam még minden részét Párizsnak, szóval oda viszel, amit szerinted érdemes megnéznem. Csak ne a Szajna partja legyen az, hogy bele tudj fojtani a vízbe az ebihalak közé. – Kacsintok pajkosan végezetül, és már ki is surranok a keze alatt, átlépve az ajtót. Amikor viszont feltűnik, hogy nem követ, visszanézek, de csak a fejemet dugva be az öltözőbe.
-Na, mi van? Jössz már? – Szólok oda vigyorogva, és ha mellém ér, akkor végre újra nekivághatunk.

... Folytatás máshol ...