Notre Dame

Ronan and Lucy

Vannak emberek akik azt sem tudják milyen az élete munka nélkül és vannak akik pont ellenkeznek az előbbiekkel, akik nem tudják milyen a munka.
Én ezzel a dologgal úgy vagyok, hogy kit érdekel a munka én imádom amit csinálok és végül is ez a lényeg. A szabadidőmet ugyanúgy ki tudom használni, mint a munkaidőmet. Nem vagyok naplopó de még túlbuzgó sem. Én pont a kettő közt állok a magam meglátása szerint.
A minap láttam e két számomra nagyon furcsa tényre példát. Egy hete találkoztam egy hajléktalan férfival, aki az utcán kéregetett. Mivel elég sok embert látok így az utcákon most odamentem a férfihez és megkérdeztem tőle, hogy mi volt a kiváltó oka annak, hogy az utcán tengeti mindennapjait. Ő erre azt felelte, hogy nem szeret dolgozni és inkább iszik mint sem hogy függjön valakitől vagy valakiktől. És ezt persze nem józan állapotban mondta, de tudtam, hogy komolyan gondolja és nincs benne semmi gúny vagy szemtelenség. Ez az ember a lusta polgárok rétegét támogatja. Ezt a beszélgetést más is halotta, egy olyan személy aki a férfi elleni rétegbe tartozott, pont olyan volt, mint amilyennek elmondta magát. Ő csak ennyit fűzött hozzá dolgokhoz, hogy nem csodálja, hogy az utcán lakik. A maga kis beszélgető társa semmit sem tud az életről én imádom a munkát, anélkül én nem léteznék, mivel család híján vagyok úgy gondolom a munka az ami kiteszi a mindennapjaimat és elveszi a figyelmemet a magányról.
Őszinte ember volt igaz, hogy nem ismertem, de egyik embernek sem volt jobb élete. Ekkor döbbentem rá, hogy én milyen jó életű is vagyok, én boldog vagyok a magam kis szegényes világában, ahova nem sokakat enged be, de ha mégis betekintést nyernek Lucy Sell igaz énjébe, remélem soha nem akarják majd azt mondani, hogy bár ne ismertem volna meg ezt a lányt.
De persze én nem ítéltem el senkit én ugyanannyira tiszteltem a gyámtalan, lakás nélküli férfit, mint a gazdag, családtalan üzletembert, hisz ők is csak emberek. A sorsunkat nem mi döntjük el az meg van írva, valahol.
Mindezen felkavaró események után még egy hét elteltével is ezen a dolgon agyalok, hogy mi lett volna ha én is befutok és nagy táncos leszek aki tele lesz pénzel de mégsem boldog. Vagy ha nem jutok munkához és én is hajléktalan leszek. Én biztos vagyok benne, hogy kaparnék csak egy kisebb melóért is vagy ha gazdag lennék segítenék azokon aki nem azok.
Nagy agyalásom közben a Notre Dame nagy kapuja előtt találtam magam. Soha nem jártam még itt de épp ideje volt eljönnöm.
Ez a látvány egyszerűen lenyűgözött. Megálltam a kapu előtt és bámultam felfele, majd lassan hátrálni kezdtem, mert megrémültem valamitől. Persze, hogy neki mentem valakinek ez nem is volt elkerülhető, de, hogy pont egy pasinak kellett neki mennem hát az extra gáz volt.
- Bocsánat! - próbáltam javítani a helyzeten.
Ez a férfi egy táncos volt ismertem, de ő engem nem. Nem voltam híres így nem sokan tudták, hogy ki vagyok, viszont én tudtam, hogy ki ő figyeltem amikor próbált legalábbis párszor. Sokszor álmodoztam, hogy majd vele táncolok, de most tuti, hogy ez a remény összeomlott.
- Nem néztem a szemem elé, nagyon sajnálom. - mentegetőztem.

Pierre balesete után, szinte ki se mozdulok a kórházból. Mivel az órák így elmaradnak ameddig nem találnak helyettesítőt, jó sok szabad időm van rá. Hogyha meg lenne tanár, akkor is itt lennék, szóval nem mindegy. Már két napja nem aludtam, folyton figyelek Rose- ra, hogy azért egyen egy kicsit, mert még jobban el fog fogyni. Már éppen csuknám le a szememet, amikor a fejem leesik a kezem támasztásából, majd körbe nézek, hogy mi volt ez. Az órámra nézek, közben pedig felállok és az ajtó felé lépdelek.
- Én most haza megyek egy kicsit pihenek. -mondom, majd intek egyet Rose- nak, és kikóválygok az épületből. Beülök a járgányomba, majd hazafurikázók. Kiszállok a kocsiból és megközelítem a bejárati ajtót. Átlépem annak a küszöbét, majd rögtön a szobám felé lépdelek. Ledobom a táskámat az ágy mellé, és rávetem magam az ágyra fejemet a párnába temetve. Lerúgom magamról a cipőt, forgolódok egyet- kettőt, majd becsukom a szememet és próbálok aludni. Egy kicsit szunyálok is, de ebből a madarak csicsergése ébreszt fel,a mi egyre jobban hangosodik, mert az ember álmában mindent hangosabban hall. Felemelem a párnát, bedugom alá a fejemet, és próbálok vissza aludni, de ez nem jön össze. Felülök, körbepillantok, és nagy nehezen felküszködöm magamat. A konyha felé megyek, hogy készítse magamnak egy jó erős kávét. Mindent beleöntök a kávéfőzőbe, és várom, hogy készen legyen. Amikor csipog egyet, ásítok és egy pohár után nyúlok, amibe beleöntöm a főzőnek a tartalmát. Úgy, ahogy van lehúzom, és bevágom a mosogatóba. Visszamegyek a hálóba, felkapom a cipőmet, és elhagyom a házat. Nem tudom, hogy tulajdonképpen merre akarok menni, és, hogy egyáltalán miért akarok menni, de most egy kis séta jót fog tenni. Szerintem. Csak a lábam elé bámulok, azt se nézem, hogy merre megyek, az se zavar, hogy idő közben vagy tíz embernek nekimentem. Néha azért felpillantok, hogy merre is járok, és most a Notre Dame előtt találom magamat. Egy kicsit megállok, majd ismét elindulok szememet a talaj felé irányítva. Ismét neki megyek valakinek, de a másik illető magát hibáztatja érte, amire csak elmosolyodok.
- Nyugi, nincsen semmi baj. -mondom még mindig mosolyogva, majd a kezemet a bal vállára rakom. Egy fél perc elteltével kapcsolok, hogy nem rajta kéne pihentetnem a karomat.
- Amúgy Ronan Hervé vagyok, de hívj csak Ron- nak. -mondom mosolyt csalva az arcomra, majd egy ásítást követően megkérdezem az ő nevét is.
- És benned kit tisztelhetek. -mondom a hajamba túrva, majd rámosolygok.[/justify]

Ronan and Lucy

Na jó kicsit kínosan éreztem magam. Most engem nevetett ki vagy csak velem akart nevetni de én nem vettem a poént. Szép kis kavarodás van a fejemben. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen, hogy egy ismerős ismeretlennel ütközök össze.
Ami azt illeti annyira nem tűnik mérgesnek és nem is olyan a természete amilyennek kívülről hittem. Ha az ember ránéz egy helyes szép fiút lát maga előtt és rögtön az egoizmus szó jut eszébe. Ahogy természetesen nekem is. Nem gondoltam volna, hogy az szép emberek is tudnak kedvesek lenni. Velem sose azok én mindig hallgatom a megjegyzéseiket. Hát végül is van benne valami hisz ha kívül szép akkor már belül nem kell annak lennie.
De ez srác jó fej volt. Nem vagyok valami jó emberismerő, sőt. De most tényleg nagyot tévedtem.
Úgy mosolygott rám, hogy zavaromban én is vigyorogni kezdtem.
- Én Lucy Sell vagyok! - akartam mondani magabiztosan, de innen belülről nem hangzott nagyon annak.
Nem vagyok olyan félénk lány mint amilyennek kinézek, csak nem szeretek kitárulkozni mindenkinek.
- Én ismerlek téged! - csúszott ki a számon immár magabiztosnak hangzó, idióta mondatom. - Mármint egy helyen dolgozunk. - ez mi, na jó most nem lehetek ilyen idióta. Soha nem vagyok az ha egy sráccal találkozok, mindig vidám és kiegyensúlyozott Lucyt mutatom, még akkor is ha abban a pillanatban nem így van.
- Te is táncolsz ugye? - na végre megjött a régi társalgós énem.

Lucy



Halál fáradtan hagyom el a házat, és az útra lépve körbenézek, hogy merre menjek. Legszívesebben beülnék egy bárba, iszogatnék egy kicsit, de most inkább szellőztetem a fejemet, mert ez az eltelt pár nap nagyon kemény volt a családunk számára. A három fős családunk számára... Na, de nemsokára négy, mert Rose bejelentette, hogy babát vár. De, egyelőre nem ez a legfontosabb, ezt lesz elég időnk kivesézni ez alatt a kilenc hónap alatt. Most Pierre egészsége az első rangú. Egy sóhajtás kíséretében temetem el a kezemet a zsebemben, és indulok neki az utamnak. Párszor felpillantok, hogy még csak véletlen se csapjon el egy autó. Legközelebb a Notre Dame előtt találom magamat a nagy tömeg között. Nem törődök vele, lehajtott fejjel mászkálok tovább, és beleütközök egy, ha minden igaz egy női egyedbe. Felnézek, hogy alaposabban megvizsgálhassam a személyt, majd, ahogy az arcára terelődik a tekintetem, egy mosoly ül ki arcomra. Rögtön elkezd mentegetőzni, hogy ez az ő hibája, én meg próbálom elcsitítani, mert nagy részt az én hibám is. Amikor bemutatkozik, csak bólintok egyet, és állunk némán egymás előtt. Amikor mondja, hogy ismer engem, a szemeim kikerekednek, és a szemöldököm az égbe szökik.
- Így már érthetőbb. -mosolyodok el, és a farzsebembe helyezem a kezemet. Közben, szinte megállás nélkül a lány arcát kémlelem, néha- néha szünetet tartva.
- Igen, már egy jó pár éve a Moulin Rouge tánckarában dolgozom. -mondom egyet bólintva, és körbepillantok szabad pad után kutatva. Egy kicsit messzebb, de meglátok egy szabad helyet, amit rögtön meg is rohamozok, Lucy- t magam mellett "rángatva".
- És mióta vagy itt Párizsban? Mert a nevedből ítélve nem idevalósi vagy. -kérdezem helyet foglalva a padon, a lányra pillantva.

Ronan and Lucy

Tudtam, hogy nem ismer, honnan is ismerne egy olyan lányt mint én. Nem vagyok híres, még annyira jó sem vagyok a szakmámban. Nem sok rajongóm van, akik az én nagy követőim azok is csak akkor azok amikor részegek vagy beszámíthatatlanok. Na majd egyszer kibontakozok és én leszek a Moulin Rouge nagy sztárja. Én leszek a legfényesebb csillag a színház egén. Persze ezek csak álmok maradnak ha nem lépek előre. Most ugyanis úgy érzem az életem áll egy helyben és nem hogy fejlődne vagy romlana nem változik semmit. Monotonon élem mindennapjaimat egy színházba ahol a kedvenc elfoglaltságomat és egyben a hobbimat művelem. Táncolok a nagyközönség előtt. A mai napokban már nem sok ember engedheti meg magának, hogy ilyen helyekre járjon, de valahogy mindig sokan foglalnak helyet a nézőtéren.
Ahogy elkalandoztam arra lettem figyelmes, hogy Ronan óvatosan magával ragadott és egy szabad pad felé húzott. Leült de én nem. Egy kicsit vártam majd mellé csüccsentem.
- Nem, tényleg nem vagyok francia születésű. 19 évesen talált meg engem a Moulin Rouge, előtte az utcákon táncoltam és ott kerestem a kenyeremet. Addig nevelőotthonban éltem. Ha megkérdezhetem te mióta táncolsz? - ezt mindig megkérdezem ha valami számomra jónak vélt tehetséggel találkozok.
- Ugyanis nagyon tetszik ahogy műveled ezt a műfajt. - hát igen ő szerintem ismertebb, mint valaha én leszek. És nem bánom, hogy még a nagy táncosok árnyékában élek, lesz majd olyan is amikor az én árnyékomat követik.

Lucy



Az ütközésünk után mind a ketten elkezdünk mentegetőzni, majd a végén elnevetem magamat, és csitítom a lányt. A bemutatkozás megtörtént és néma csönd következik be kettőnk közt. Én pad után kezdek el kutatni, majd amikor a lány kimondja, hogy ismer engem, értetlenül pillantok le rá. Egy fél perccel később kiderül, hogy honnan ismer. Ő is a Moulin Rouge- ba dolgozik. Elmosolyodok, és elindulok vele az üres pad felé, ahova rögtön leülök, és felteszem Lucy- nek a kérdésemet. Szóval ő is táncol. Mondjuk én is láttam már egyszer, de nem szenteltem neki nagy jelentőséget, mert ő is csak egy munkatárs, mint a többiek.
- Tizenhárom éves koromban kezdtem el, most vagyok húsz éve, szóval hét éve. De csak öt éve vagyok a Moulin Rouge tagja. Azóta is engem tartanak a színház "bohókás kifiújának". -nevetek fel halkan, és körbepillantok. Az órámra nézek, hogy mikor menjek vissza Pierre- hez a kórházba. Hát, még egy kis ideig maradok, ott van vele Rose, és ő is úgy tudja, hogy pihenek. Aztán csak átgondolom a napokban történteket. Nem igaz, hogy hogy meg tud változni egy ember élete csupán pár perc alatt. Szerencsétlen várta a nőjét, aztán meg azok a vadbarmok lekéselték, és, most kómában fekszik bent a kórházban. A gondolat menetemből a lány kedves szavai keltenek fel.
- Igen? Pedig egyáltalán nem vagyok jó. Pierre, a testvérem és a koreográfusunk sokkal jobban űzi a szakmát. Mondjuk ő pár évvel hamarabb kezdte, mint én. -mondom mosolyogva, és a föld felé pillantok.
- Hogyha már Pierre- nél tartunk, akkor tudnod kell, hogy egy ideig el fognak maradni a próbák, mert kómában fekszik a kórházban. És megfelelő helyettest meg nem találtak, ezért ez volt a legmegfelelőbb választás. Maximum egy hónapig nem lesznek megtartva. Aztán lehet, hogy hamarabb be tud majd jönni, de táncolni nem fog egy ideig. -mondom egy kis mosolyt erőltetve az arcomra, de ez a művelet nem igen akar összejönni. Hátradőlök, majd egy kis mosollyal az arcomon pillantok a mellettem ülő lányra.

Ronan and Lucy

Jó egy ismeretlentől megtudni, olyan dolgokat amit a főnöknek kéne közölnie az alkalmazottjaival. Nem emlékszem, hogy mikor hiányoztam utoljára a próbákról, vagy a munkából. A karrierem miatt bármit megteszek. Minden álmom valóra váljon, ez az én nagy vágyam ezért bármit képes vagyok feláldozni, még egy kis szabadidőt is. Mondjuk olyan nem sok van. Amikor nem dolgozok akkor pihenek és akkor az nem szabadidő hanem egy elfoglaltság számomra. Hisz azt is kell az embernek.
- Ó sajnálom. Nem tudtam, hogy Pierre kórházban van. - mondtam együtt érzően.
Biztos nehéz most neki, hogy a testvére kórházban van. De akkor mért nincs mellette, ha nekem lenne testvérem, akkor egész biztosan vele lennék. De lehet oka is, hogy nincs vele.
- Mi vonzott téged ide a Notre Dame elé? Miért nem vagy vele? - elég undorít lehetek, hogy így kérdőre vonom, amikor nincsenek jó napjai. Ahogy elnézem, most már nem vigyorog annyira, mint amikor találkoztunk. Meggyötörtnek néz ki és kicsit látom a szemében a szenvedést. - Na haragudj, nem akartalak kérdőre vonni vagy lecseszni, csak nekem soha nem volt testvérem, és nekem nagyon hiányzik egy az életemből. Amikor a testvér vagy a szülő fogalmáról van szó én rögtön ugrok, ugyanis nekem egyikben sem volt részem.
Hát igen egy magányos farkas társat keres. Akinek túl sok jut a társból magányt keres az embereknek soha semmi nem jó.