Invalidusok

Corin

Jó egy kicsit megpihenni, és a hátamat kimelegedve a hideg szekrénysorozatnak vetni. Nem is zavartatom magam, annak ellenére sem, hogy nem vagyok egyedül és, hogy Corin –még ebből ap ár méteres távból is-, úgy vizslat a szemeivel, hogy tisztán merem állítani, hogy már többször is levetkőztetett gondolatban. Tisztában vagyok a természetes adottságaimmal, és annyi önbizalom még belém is szorult, hogy tudjam, amelyik srác legalább egyszer alaposan végig nem méri rajtam a tekintetét, az bizony, elég egészségtelen…
-Rántanálak magammal! – Vágom rá szinte azonnal, olyan könnyed hangnemben, mintha csak azt mondtam volna, „meleg van, de pont jó az idő egy strandoláshoz”. Milyen érdekes ez az emberi elme! Félre biccentett fejjel, félig felvont szemöldökkel koslatom, amint –látszólag-, még gondolkodóba is esik, hogy megtegye-e, ha egyszer oda is eljutnánk együtt. Ha túlélném, biztos lehet abban, hogy orvoshoz kéne fordulnia, hogy visszavarrassa a tökeit. Ne packázzanak velem! Nem vagyok annyira szőke, mint amilyennek mindenki első látásra is képzel.
Könnyedén kibújok a karjai alatt, amint megközelít –ne higgye azt, hogy egy hiszékeny, manipulálható kis fruska vagyok, aki már egy szép pillantástól a bugyijába csurgat-, és már indulok is célirányosan az öltöző ajtajának irányába, ám még egy gyors pillantás erejéig visszadugom a fejem, hogy kicsit megsürgethessem.
-Ugye nem csigát akarsz velem etetni? – Szökkennek ívelt szemöldökeim a homlokom tetejére, ahogy rávigyorgok, megosztva vele „félelmemet”. Észre sem veszem, ahogy lassacskán újra elérjük az aulát, majd legközelebb a színház egész területét is elhagyjuk. Két hüvelykujjamat beledugom elől rövidnadrágom övbújtatójába, így haladva Corin mellett, hol ütött-kopott, „munkás” lábbelim orrát kémlelgetve, hol pedig a magával ragadó tájat, ami valljuk be, sokkal izgalmasabb és szebb látványt nyújt egy koszos tornacipőnél.
-Ömm… pár napja érkeztem ééés az első benyomásom rólatok, Franciákról, kifejezetten… rossz… - Osztom meg vele csak úgy, eddigi tapasztalataimat. Merem remélni, hogy nem tűnök megint túl rasszistának.
-A nagytöbbség, akiktől segítséget próbáltam kérni a reptéren, olyan nagy ívben kikerült, és még csak rám se nézett, hogy kezdtem azt hinni, hogy bennem van a hiba. – Azt azért már nem mondom neki, hogy nyilván azért nem tartottak alkalmasnak arra, hogy szóba álljanak velem, mert észre se vettem, hogy mindegyikhez, kivétel nélkül fejjel lefelé tartott térképpel mentem oda…
-Egyébként, színésznek lettem ide hívva, szóval mondhatjuk azt, hogy valami olyasmi vagyok. – Vonok vállat, miközben egy gondozott, napsütötte, hatalmas zöld területre érünk, amin elnyúltan valami hatalmas épület is húzódik.
-Rajtad a sor! Mi ez a hely? – Érdeklődőm gyermeteg kíváncsisággal arcomon, majd megállva az egyik járdaszegély menti lámpánál, belekapaszkodok egyik kezemmel, és egyszer körbefordulok, ami után újra vele szembe találom magam, ismét túúúlságosan is közel.

Meglep, hogy látszólag nem keltett benne felháborodást az, hogy tisztán és nyíltan, egyenesen az arcába vágtam, hogy az engem ért, idegenek által történt fogadtatás miatt nem igazán vagyok jó véleménnyel a népéről. Rosszul esett és megalázónak is találtam, hogy a repülőről való leszállásomat követően –miután elveszett kutyához hasonlóan kezdtem el össze-vissza csatangolni, igyekezve szót érteni az idegenekkel-, senki sem állt meg, hogy elnavigáljon a megfelelő irányba. Tényleg nem érdemelem meg azt, hogy 5 percet valaki rám szánjon az életéből? Na, jó. Bevallom, Corin és Pierre igazán nagylelkűek, hogy ennyire odafigyelnek arra, hogy tisztábban lássam Párizst.
-De gondolom akkor sem fogod magad levetni a hídról, ha mondjuk… mondasz valami meggondolatlant, amivel esetlegesen megutáltatod magad velem. Nem tűnsz olyannak, aki túlságosan is a lelkére venné, ha egy ismeretlen, bevándorló bolond csaj többet nem akarna vele szóba állni. – Persze, az a veszély, hogy netalántán megutáltatja velem magát, nem fenyeget. Ahhoz nagyon nagyon nagyon ki kéne húznia azt a bizonyos gyufát, az ő esetében pedig… nos, kimondom, de sokat kellene a számlájára írnom. Igazából, a franc se tudja, hogy honnan veszem azt, hogy nem esne rosszul neki, ha egyel több „ellensége” lenne. Lehet, hogy nem is olyan, mint amilyennek mutatja magát, és sokkal jobban vágyik mások elfogadására, szeretetére, mint gondolnám, még ah ez most borzasztóan drámainak és tragikusnak is hangzik. Egy élet nem elég arra, hogy önmagukat kiismerjük, hát még másokat!
-Hééé! Ez nagyon szemét volt! – Bököm hasba –persze odafigyelve, hogy ne okozzak semmi kárt azokban a kockákban, amik nyilván a póló alatt lapulnak és, amikről minden bizonnyal tejszínhabot lehetne nyalogatni-, könyökömmel játékosan, sértetten felvonva pisze orromat, amint a koromra tesz egy megjegyzést.
-Képzeld el, hogy 19 vagyok és, hogy ígéretes tehetségnek bizonyulok. – Hozom a tudtára, megjátszott önteltséggel hangomban, úgy ahogy általában a színészek is meg szokták magukat játszani egy-egy interjú vagy Grammy-díj átadó alkalmával. Lassan elérjük első megállónkat, aminek –szégyen-, még csak a nevét sem tudom, így egy kisebb színjátékot követően –amit a lámpaoszlopnál követek el-, Corin bele is kezd a megépítéséről szóló, rövidke kis történetbe. Az alatt az idő alatt, ameddig ő beszél, és az épületet bámulja, feltűnik, hogy sokkal több figyelmet szentelek a szájának, és úgy egyébként is, neki, mint az épületnek, amiről éppen szó van. Befejező mondatánál kapom csak el tekintetem a kupola irányába, úgy bólogatva, mintha legalábbis mindvégig kíváncsian figyeltem volna a mondandójára és érteném is, hogy miről hadovált itt nekem.
-Jahm, aha. Napóleon, meg kupola, meg renoválás. – Kissé bizonytalanul, döcögősen idézek vissza egy-két szót, ami itt elhangzott.
-Az Eiffel torony tényleg annyira lenyűgöző és látványos, mint ahogy mondják? Mert azt is meg akarom majd nézni! – Csapom össze a tenyereim lelkesen.

Ahhoz képest, hogy ki nem néztem volna belőle az elején –még, ha ez végtelenül bunkón is hangzik most így, kerek-perec kimondva-, hogy ennyire otthon mozog a történelem, és a régi, híres építmények terén, nagyon is jól vázolja, hogy melyik korban kezdték el az építését, ki tervezte, ki építette és még sok más blabla, amiket igazából meg se jegyeztem. Miket beszélek? Meg se jegyeztem??? Nem, hogy nem jegyeztem meg őket, de még csak oda se figyeltem arra, amiről pár percben beszélt. Sokkal inkább lekötött az a szexi akcentusa, és az az összpontosított, nagyon is édes koncentrációja, amiről ráncba futott homloka árulkodott.
Ameddig magamba kielemezgetem arcának vonásait, miközben ő „szónokol”, hangja csak egy egyszerű háttér zöngének bizonyul. Egy nagyon is kellemes, mély, nyugodt hangon búgó háttér zöngének...
-Miért ne? Csak nem valami kitalált sztorit adtál most elő, aminek köze sincs ehhez az… az… akármihez? – Vonom fel egyik szemöldököm, aztán az épület felé fordulva, összeráncolom a homlokom, így kezdve el érdeklődően, egyik irányból lassan a másikba döntögetni a fejem, mintha csak valami nyaktornát végeznék, miközben nem is! Egyszerűen csak követem az egyik hatalmas ablak keretének a négyfelé ágazó irányát.
Ezt követően szerény személye újra érdekesebbé válik, és csak akkor tűnik fel egy pillanatra a hirtelen fáziskésése, amikor újból megszólal.
-Tanuld meg, más vagyok, mint a többiek! – Villannak fel titokzatosan kék íriszeim, ahogy elkapom pillantását. Ja, kezdhetjük máris onnan, hogy míg más lányoknak nem kezd el nedvesedni a bugyijuk egy teljesen idegen srác jelenlététől és mosolyától, addig nekem jó esélyekkel igen. Persze, szigorúan csak képletesen!
-Mi a problémád azzal, hogy lepcses szám van? – Teszem csípőre kezeimet, rosszallóan nézve rá, ám a szám szegletében teremtődött mosoly kezdeményt egyszerűen képtelen vagyok elfojtani.
-Menjünk kajálni, a gyomrom már háborog! De, a színházban hagytam a… - Mondatom végét hirtelen harapom el, ezzel együtt alaposan megharapva alsó ajkamat is, mire felszisszenek, és csak akkor szólalok meg újból –amolyan, „leesett a tantusz” szerű hangnemben-, amikor már a kellemetlen bizsergésnek vége szakad.
-Áhá! Hősies lovagnak akarsz tűnni, és meg akarsz hívni kajálni. Igazam van, vagy igazam van? – Érdeklődőm gyanakvó kíváncsisággal hangomban.
-Ugye nem valami kínai kaja vagy tengeri nyavalyák azok? Soha nem tudom az ilyeneket kulturáltan enni és nem akarok beégni, hogy az angol csaj magával hozta a „disznó módra zabálok” kultúrát Bristolból. – Nevetem el magam azon a képtelenségen, amit most is sikerült elé terítenem. Fogd már be Cherry, fogd már be!
-Te vezetsz! – Teszem még hozzá –mintha legalábbis ő nem tudná-, majd mellette sétálgatva, megindulok arra, amerre kell, útközben egy aprócska, fehér virágot is leszakítva a fűből, és beletűzve azt a hajamba. Ha már festékes a pólóm és szakadt a tornacipőm, legalább ez majd elvonzza a kíváncsi tekinteteket a csöves rucimról.

Nem is értem igazán, hogy honnan és miből következtetek arra, hogy éppen egy ebédmeghívás áldozatául estem, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem kéne előre innom a medve bőrére. Még ha már farkas éhes is vagyok, és úgy érzem, hogy bármelyik percben kilyukadhat a gyomrom, hiszen nem a főzési tudományomról vagyok híres, és mióta itt vagyok, csak általam összedobott szendvicseken és ratyi melegszenyákon élem az életem, és próbálok velük életben maradni. A gyanúm pedig, láss csodát! Beigazolódott. Ez mondjuk azért szívás! Ehetnék egy jót basszus, erre maximum csak azt nézhetem, ahogy Ő eszik egy JÓT.
-Akkor lehet, hogy páratlan társaságom hiányában kell majd megebédelned, ugyanis… csak ennyim van. – Húzom elő zsebemből azt a maradék kis aprót, ami a zsebembe maradt egy hullámcsattal és egy használt körömlakklemosós pamaccsal együtt. Mennyire lenne 1-10-es skálán taplóság, ha kilopnék az egyik hajléktalantól egy kis aprót? Habár… Párizs és a csövik? Itt még csak a legalsóbb munkásréteg sem létezik, ahogy láttam. Túl sznobok! Párszor félrebiggyesztett szájjal megcsörgetem a kezemben tartott aprópénzt, majd visszacsúsztatom azt a zsebembe és már indulunk is, hogy a hatalmas kert elhagyásával, elérhessük „vesztőhelyemet”, ahol majd beégek, amiért a bevándorló szőke csajnál még pénz sincs. Ez van, a színházban hagytam. Nem gondoltam volna, hogy kimozdulunk onnan…
-Nem bírod az Angolokat, igaz? – Nem vetem még érte. Ha én nem szimpatizálok túlságosan a Francia néppel, akkor van engedélye arra, hogy ő meg ne csípje az én népem. Ilyen egyszerű ez. De hát, vagy megszoksz, vagy megszöksz, nekem pedig a kiteljesedni látszó karrierem végett az elsőt kéne választanom. Nevetését hallva, zavaromban összepréselem az ajkaimat, és inkább a földet kezdem el kémlelni, egy kósza tincset is a fülem mögé tűrve lányos zavaromban. Szemem sarkából még látom, ahogy előveszi a telefonját.
-Nyugodtan megmondhatod a barátnődnek, hogy hamarosan visszakaphat és, hogy nem rontottalak még meg. – Nézek fel rá egy sanda fél mosollyal, szemeimben kihívó csillogással. Nincs is jobb módja annak, hogy megtudd valakiről -aki érdekel-, hogy van-e barátnője vagy nincs, minthogy szóbahozod a létező vagy nem létező csajt.
-Ne legyél már ennyire bunkó! – Nyafogom felháborodottan, mire vállammal kicsit taszítok is rajta egyet.
-Nem járok suliba. Innentől kezdve már csak a SZÍNÉSZKEDÉSSEL fogok foglalkozni, és képzeld el, hogy már azért fizet a színház, ha csak mellékszereplő vagyok.- Nem hagyhattam ki, hogy ne emeljem ki a színészkedés szót. Bosszant, hogy ennyire nem képes kinézni belőlem, hogy igenis még sokra vihetem! Olyan, mint az apám…
-Ha már itt tartunk… csinálsz valamit? Suli, meló? – Most rajtam a sor, hogy faggassam egy kicsit.

Tetszik, hogy ennyire szabad szájú és egyáltalán nem kertel, ha az igazság bevallásáról van szó. Egyenes embernek tűnik, ami mindig jól jön. Az ilyen emberek azok, akik tényleg könnyen helyt tudnak állni az életben, történjék bármi. Ez pedig tetszik. Nagyon is…
Eme gondolatokra hirtelen újra a vörös szín kezd el dominálni orcám két oldalán. Torok köszörülve le is hajtom a fejem, ezennel nem erősködve abban, hogy az arcomba omló hajamat mindenképp a fülem mögé simíthassam. Jó, hogy egy kicsit álcaként szolgál. Így mindenképp a segítségemre van. Utóbbi mondatát követően azonban rögvest eltűnnek a zavar jelei az arcomról, és átveszi őket valami teljesen más. Valami olyan kifejezés, aminek köze sincs az előző kislányos bájhoz.
-Mindenki azt mondja rólunk, hogy hülyék vagyunk, pedig nem is. Minden népnek megvan a maga heppje. Ez ellen nincs mit tenni, az pedig… hogy vannak kivételek… nos… ja, a nagytöbbségre szerencsére igaz. – Viszonzom mosolyát titokzatosan, ahogy mellette haladva az árus felé, felé sandítok, beharapott alsó ajakkal mérve őt végig a mai nap alkalmával… nos… hát… már sokadjára.
A telefonjának előkerülését viszont nem tudom megjegyzések és figyelmen kívül hagyni. Ezért is kezdek el puhatolózni burkoltan az esetleges barátnője felőle, aki… nos… úgy tűnik, hogy tényleg van neki.
-Ahham… szóval akkor nem féltékeny típus. – Jegyzem meg csak úgy magamnak.
-Tudod mit Mr. Öntelt? – Bökök felé fejemmel –az öntelt szót persze mind csak poénból használva, még a végén magára venné-, kérdőn pislantgatva fel rá szempilláim alól.
-A következő darabra, amibe komolyabb szerepem is lesz, eljössz és majd megmutatom! – Lobban fel bennem hirtelen a bizonyítani akarás lángja, és teszek neki máris egy ajánlatot, amit nevezzünk inkább parancsnak. Olyan nincs, hogy ne jöjjön el! Nem találhat ki semmi helyette, és persze evidens, hogy közbe se jöhet semmi, ami fontosabb lenne. Én előre szóltam neki. Alakítsa csak át a kis beosztásait!
-Áhá… szóval akkor ti ilyen… nagyon pénzes bagázs vagytok. – Vakargatom meg a nyakam, mikor is fejembe hasít a felismerés, hogy megint túl szabad szájú voltam, és olyat mondtam, amit talán jobb lett volna, ha megtartok magamnak.
-Ba*us! Ne haragudj! – Hajtom le sajnálkozóan a fejem, abban bízva, hogy nem zavar el délre, mint a vadlibákat szokás. Áttérve az út túl oldalára, azonnal meg kordul a gyomrom –amire rá is szorítom az öklöm, hogy fejezze be-, amint vetek egy gyors, éhes pillantást a kis hamburgeres standon belülre is, ami tele van megannyi természetes összetevővel. Na, ez nem olyan műanyag kaja, mint amit a mekikben is adnak! Már éppen halászom elő zsebemből a benne csörgedező aprót, amikor Corin felajánlja, hogy fizet, ami nagyon is meglepő, de ha már ilyen önfeláldozó, egye fene! Egyébként is éhes vagyok már.
-Elfogom venni az étvágyad! – Hívom fel rá előre a figyelmét, halkan fel is nevetve, aztán nyújtózkodva egy kicsit a stand túloldalán lévő pacák felé, átveszem a hamburgert, ami jobban néz ki, mint eddig bármi, amit ettem.
-Ez nagyon csúnya lesz, szóval szerintem üljünk is le. – Biccentek fejemmel a közeli pad irányába, és ha velem tart, akkor pár lépés után már le is ülhetünk.
-Mennyire ragaszkodsz a ti kajáitokhoz? – Érdeklődőm, szemeimmel közben azt méregetve szüntelenül, hogy vajon melyik oldalról is kéne beleharapnom. Végül csak-csak döntök. Ez a harapás azonban egy marha nagy ketchupos pacát eredményez az arcomon.

Arról biztosíthatom, hogy már akár egy hónappal a darab előtt is szólni fogok neki. Ő lesz az első az ismerőseim közül, aki tudni fog róla, ez már biztos. Csak a módját kéne megtalálnom majd, hogy mégis hogy érhetném majd el. Kérjem el a telefonszámát? Az mégis, hogy néz már ki? Ő a hímnemű, miért nem teszi meg ezt ő? Igaz, ha sűrűn látott vendége lesz a színháznak, akkor talán nem is lesz szükség telefonszám cserére. Azt sem tudom, hogy egyáltalán minek gondolok én ilyenekben…
-Szólni fogok, de utána már csak rajtad fog múlni, hogy eljössz-e. – Kacsintok rá a mai napon már sokadjára, ami megint csak azok közé a „nem tudom, hogy miért teszem ezt is” nevezetű dolgok közé tartozik. Lassan már fennakad a szemem, mint egy olcsó játék babának, ami csak addig kell egy gyereknek, ameddig rá nem jön, hogy kiszedheti a karját és a lábát is.
De, hogy a játék babákon is túlessünk. Azt hiszem, hogy ez az elejtett megjegyzésem a családjáról és anyagi helyzetükről nem volt túl fair. Ha tudná, hogy én milyen körülmények közül érkeztem ide, hogy valakivé váljak, lehet szóba se állna velem, vagy pedig olyan gúnyneveket aggasztana rá, hogy „tehenészlány” és hasonlók. Egyszer már meg kéne tanulni befogni a számat. A lényeg, hogy nem haragszik. Legalábbis nem mutatja jelét. A stand igazából nem is volt olyan messze, mint gondoltam. Vagy mégis, csak nekem nem tűnt fel, amiért elbeszélgettük egész úton az időt? Pár perc leforgása alatt már el is készül a két hamburger, így már azokkal együtt ülhetünk le egy közeli padra. Már tényleg éhes voltam, efelől nincs kifogás.
-Nem is hajtogatom! – Villantom rá tekintetem, majd csendben végig hallgatom feltett kérdésemre a válaszát. Csiga… Csiga??? Soha nem értettem, hogy hogy képes valaki megenni azt a nyálkás jószágot. Igaz, megfőzve –vagy mi a fenét csinálnak vele-, nyilván sokkal másabb, de… de akkor is…
-Még soha nem ettem. Gondolkodtam már rajta, hogy egyszer kipróbálom, de… de… mindig egy SOS jeleket küldő ÉLŐ csiga jut eszembe olyankor, ha csak arra gondolok, hogy csigát kell ennem. – SOS jeleket küldő csiga, mi? Most biztos agybetegnek gondol. Hogy gondolataimat tereljem előző idióta felszólalásomról, inkább beleharapok a hamburgerbe, aminek meg is születik nyomban a következménye. Idegesen kezdek el szalvétáért kutatni a szemeimmel, és mikor pont felé fordítom a fejem, ő már törli is arcomat egy könnyed mozdulattal, a szalvéta segítségével, ami után rögvest elkapom a fejem, zavaromban a tájat kémlelve.
-Én… kösz. – Dörzsölgetem meg a nyakam, és inkább igyekszem ezt követően már a nekem szánt kérdésre összpontosítani.
-Hülyén fog hangzani, de nem szeretem az angol kajákat. Kezdik átvenni az amerikai szokást, és átmennek már tök egészségtelen műanyagokba. Otthon anya is inkább kezdi most már más népek kajáit kotyvasztani, aminek persze apám egyáltalán nem örül. Ő… túl… maradi minden terén, és nehezen viseli a változásokat. Az Olaszok és a Spanyolok kajáit viszont nagyon szeretem, csak ki tudja, hogy azokba is mit raknak már? – Talán nem kellett volna ilyen eget rengetően hosszan kifejtenem az álláspontomat. A szüleimet pedig főleg nem kellett volna belekevernem az egészbe. Még jó, hogy nem hoztam szóba a leszbikus nővéremet, az apácát és a másikat, akinek szintúgy érdekes történetei akadnak… Azt gondolná, hogy a családom nem normális.
-Fúúú… ezután a következő helyszín azt hiszem, hogy a konditerem lesz. Nekem legalábbis… - Nevetem el magam az utolsó falat lenyelését követően, majd megtörölve a számat, nagyot szusszanva döntöm neki hátam a pad támlájának, megütögetve a hasam.