Montmartre

E nevet viselő dombok legismertebb, legmeghatározóbb fejér épülete, a 19.században épült Sacré Cour bazilika, mely számtalan zarándokot vonz magához a világ bármely pontjáról.

Az apámmal való múltkori találkozás, felnyitotta a szememet, hogy még van remény. Van remény, így nem kell attól tartanom, hogy egyedül maradok a világban, PErsze lenne még számtalan ember, akivel együtt lehetnék, akiket a magaménak mondhatnám, de azzal, hogy a családomat elveszítem, talán az élet rendjét borítom fel magam körül. Lehet, hogy soha nem volt felhőtlen kapcsolatom az apámmal, de nyugton állíthatom, mindent megadott nekem amire szükségem volt, akár csak az anyám csak az egyik a szeretetét nem tudta kimutatni, a másik pedig túl sokat adott ebből.
Ám azon a napon, mikor éjszaka összefutottam vele, különös elégedettséget éreztem, ami nem csak a szívemre de az elmémre is hatással volt. És most, hogy megint napok óta nem látom de még csak nem is hallok felőle az megrémiszt. Fogalmam sincs, hogy hova tegyem a hirtelen eltűnéseit, megjelenéseit. A végén még arra kell következtetnem, hogy egy maffia tagja amiről senki, de még én se szerezhetek tudomást.
Az iskolában töltött egész napom a vége felé közeledik így kilenc óra magaslatában. Munkamániás vagyok, nem tagadom, így szeretek mindent még aznap megcsinálni, mikor az kikerül a gyárból, kézhez kapom, vagy feladok. Még az sem tántorít vissza, ha egyik pillanatról a másikra elálmosodok és attól félek, a fejem rögvest találkozni fog az asztal kemény lapjával.
Kitolva magam alól a széket, óvatos, halk léptekkel indulok el a folyosó felé, hogy megcélozzam a női mosdót, hol hideg víz segítségével talán feltudom magam éleszteni annyira, hogy ne nézzek ki egy sétáló zombinak. Ráfröcskölöm a hideg vizet az arcomra, amit gyorsan le is törlök onnan, majd a szétfolyt sminkemmel kezdek el foglalatoskodni. Mivel alapozóra nincs szükségem, hála a fokozott odafigyelésemnek, csak egy vékony fekete rétegben fekete szemceruzát viszek fel, halvány rózsaszín árnyalatú szemhéjpúderrel, majd a szokásos fekete szempillaspirál és kész is vagyunk. Miután visszatipegek a terembe, összeszedem a holmimat, majd végleg elhagyom az iskola környékét.
Szokásommá vált, hogy esténként a hazavezető utat gyalog tegyem meg. Nincs olyan tikkasztó hőség, az idegenektől és esetleges bűnözőktől nem tartok, így nem látok az ellen kivetést, hogy ne sétálgathassak éjjelek évadján. Apám számtalanszor a lelkemre kötötte, hogy legalább egy taxit fogjak magamnak, de én nem vagyok képes letenni a kis szokásomról, nekem ez épp megfelelő. Nem olyan nehéz lesétálni három háztömböt nem igaz?
A Montmartre előtt megállok egy pillanatra, tekintetemet a hatalmas, szépen kivilágított fehér épületre vezetem és meg kell állapítanom, annak ellenére, hogy már egy ideje Franciaországban tartózkodok, soha nem láttam még közelebbről, de még csak belülről se. Hogy szégyen, vagy nem szégyen, azt nem tudom, minden esetre piszkálja a csőrömet. Mielőtt fellépnék a hosszúnak ígérkező lépcsősor első fokára, megigazgatom fekete feszülő, combközépig érő ruhámat, majd nekiiramodok. Nem lesz túl kellemes tűsarkúban lépcsőzni, de nem számít.
Ám nem is olyan sokára megtorpanok. Egy férfi alakot látok meg magam mellett a lépcsőn ücsörögni, én pedig azzal a lendülettel, ahogy elmentem mellette, vissza is fordulok. A lépcsőn leguggolok előtte, majd félre biccentett fejjel, halványan elmosolyodok arca láttán.
- Jól érzi magát? - érdeklődök kíváncsian, ahogy a férfi szemeit figyelem és állapítom meg, lehetetlenül kékek.

A remény, hogy talán apámmal és az egész családommal rendbe hozhatom a kapcsolatot, egy olyan élet nézete elé állít, ami segít a továbblépésben. Kellemetlen érzés úgy élni a nagyvilágban, hogy egyik családtagomra se számíthatok csak azért, mert annak idején elkövettem egy hibát, ami még mindig hatással van rám. Nem szeretek, nem merek az apám szemébe nézni már csak azért se, mert szégyent hoztam rá. Szégyent hoztam rá, mert annak idején sikerült eldobnom a gátlásaimat, onnantól kezdve pedig mindig benne voltam a sz*rban. Nyakig. Nem lett volna szabad, oda kellett volna figyelnem magamra, a cselekedeteimre, arra, hogy mit lehet és mit nem lehet csinálnom. Tudnom kellett volna behúzni a határvonalakat, de egy gyenge befolyásolható nőcske voltam, így viselnem kell a múltam következményeit. Azt, hogy a családom úgy tekint rám mint egy olcsó nőcskére, egy k*vára.
Egy mély sóhaj kíséretében állapodok meg a hosszú lépcsősor előtt. Gondosan megigazgatom a fekete ruhámat, hogy az ne csússzon feljebb a kelleténél még akkor se, mikor magasabbra emelem a lábamat egy adott lépésnél. Fekete cipőm sarka halkan, ütemesen csókolja a száraz, kemény anyagból készült lépcsőfokokat egészen addig, míg egy pillanatra... meg nem dermedek. Meglepő, hogy képes vagyok lazán elbaktatni egy a lépcsőn kucorgó férfi mellett, s talán épp ennek a tudata az, ami visszatart. Kíváncsian lépek hátra egy-két fokot, majd guggolok le a férfi elé egy halvány mosolyt villantva rá, megkérdezve jóllétét.
Amint megpillantom kék íriszeit, nagyokat pislogva húzódok hátrébb egy leheletnyit, mintha csak a saját szemeimet láttam volna az övében visszatükröződni. Csupán annyi különbséggel, míg az övé bánatosnak hat a sötétben, addig az enyém még most is képes arra, hogy... kinevetve az életet, vidáman csillogjon.
Miután meghallom, a "csak" jelzőt, legszívesebben visszakérdeznék, hogy ezt hogy érti, de inkább nem teszem meg, inkább kikerülöm a füstöt, amit persze amúgy is mellettem fúj el, de fő az odafigyelés nem? Nincs kedvem tüdőrákban meghalni.
- Ömm... sajnálom, nem ez volt a célom - sütöm le szemeimet a felszólítása hallatán, majd megköszörülve a torkomat felállok.
- Üdv, Floyd, én pedig Yvonne - mosolygok a férfira, majd megpillantva valamit a tekintetében biccentek
- Én örülnék neki a legjobban - lépek félre az útjából, hogy kellő teret adhassak neki.

Kíváncsi tekintettel mérem végig a karakteres arcú, igen szép szemekkel rendelkező férfit, majd egy halvány mosoly kíséretében a földet kezdem el tanulmányozni, mintha az olyan érdekes lenne. Soha nem szoktam lehajtott fejjel közlekedni, de még csak ácsorogni se. Nem szokásom búskomornak mutatni magamat, vagy épp egy könnyű nőcskének, ki szeret lehajtott fejjel ácsorogni, és úgy vizslatni a megadott személyt. Mindig egyenes háttal állok ezzel is mutatva, ki vagyok valójában.
Viszont, most Floyd még is arra késztet, kapjam el a tekintetemet, mielőtt a fülem tövéig vörösödök. Nem szoktam hozzá, hogy egyes férfiak nem a tapogatózással, hanem a puszta tekintetükkel próbálnak közelebbről megismerni.
Ahogy felajánlja, hogy felkísér, bólintok, majd szavakkal is kifejezem, mennyire örülnék neki.
A kérdésére, hogy tegeződjünk, csak felé emelem a tekintetemet, de nem szólalok meg, végighallgatom az egész mondanivalóját, minek a végén megengedek egy széles mosolyt.
- Természetesen tegeződhetünk. Emellett... nem tudom, lehet, hogy a Francia egy "jól nevelt" népség. Vagy... az is lehet, hogy inkább távolságtartó. Nekem már fel se tűnik, ha valaki nem tegez, hanem magáz - vonok vállat, bár nem amolyan flegma módon.
Óvatos léptekkel lépkedek tovább odafigyelve arra, ne maradjak le, bár be kell vallanom, elég kellemetlen egy ilyen cipőben itt topogni. Nem tudom mit képzeltem.
- Nem, tényleg vannak, csupán... csupán kötelességemnek érzem, ha mást nem is, hát közelebbről, kívülről szemügyre vehessem. Tudod, már itt vagyok közel tíz éve Párizsban, de még egyszer se vettem a fáradtságot, hogy ellátogassak ide. Többször tervbe vettem már, de valamiért nem éreztem rá késztetést - magyarázom, majd ismét szemügyre veszem a hatalmas építményt.
- Az az igazság, hogy bár apám törekedett arra, hogy művelt nő legyek és a család szeme fénye, amiről már rég le kellett mondania, de... de valamiért soha nem vonzott a művészet ezen oldala. Persze odavagyok a szép épületekért, de... nem az ilyenekért. A templomok nem az én világomba sorolhatók. Majd ha egyszer gyónásra fogok kényszerülni, akkor esetleg még lehet szó arról, hogy betévedek egybe - folytatom, miközben megállok. Lehajolok, majd kibújok a cipőimből, melyeket rögtön kézbe kapok és tovább iramodok - lehet, hogy most szörnyen butának és műveletlennek tartasz, amiért nem voltam hajlandó még templomba menni egész életemben, de ennek is meg van az oka.
Teszem hozzá, majd Floydra pillantok remélve, hogy nem olvasok ki semmi olyat a szeméből, amit nem szeretnék, többek között az elítélést, lenézést. Bár, nem tűnik ilyen pasasnak, de manapság semmiben nem lehetünk biztosak, nem igaz?
- És te? Nem hiszem, hogy egy magadfajta férfi egy ilyen helyen ücsörögne egész nap. Vagy... tévedek? - telik meg a szemem őszinte kíváncsisággal.